Páskándi Géza jelenléte

Ki ne tudna felidézni iskolás kori csínytevést, amelynek szenvedő alanya olyan diáktárs, aki valamilyen, rajta kívül álló oknál fogva az osztályközösség céltáblája volt! Holott az ilyen általában közel akar kerülni társaihoz, állandó megfelelési kényszerben él. Mint az egyik novellában szereplő kövér, elhízott fiú, akinek valóságos kín a tornaórák előtti rövid időt kivárni, amíg a tanár meg nem jelenik.

A történet szerint egy alkalommal társainak abszurd ötletük támadt, a fiút leteperték, hanyatt fektették, lerántották tornanadrágját, és tekintélyes hasára sebtében tintaceruzával felrajzolták Európa térképét a tanár megjelenése előtti holt időben. Az így megkínzott és megalázott fiú nem hogy nem jelentette a vele megesett csúfságot, de mindent elkövetett, hogy a hasán éktelenkedő „krikszkrakszot” észre ne vegye a földrajz szakos igazgató kíséretében megjelenő tanár, remélve, hogy ilyen áron, „hőstettének” köszönhetően társai majd befogadják a bolyba. Végül is nem sikerült ellepleznie a rajta esett erőszakot, de ekkor még saját magát teszi felelőssé, mintegy értelmi szerzővé, olyan beismerő vallomást téve, miszerint önként ajánlotta fel saját hasát – hiszen az füzet hiányában úgymond alkalmasabb! –, hogy társai gyakorolják az Európa-térkép rajzolását még tornaóra előtt is. Az igazgató sem törekedett az igazság kiderítésére, s így nem is hozhatott igazságos ítéletet, mindössze egy mellékes tévedést észlelt a „térképen”, mivel Lisszabont nem megfelelő helyen tüntették fel a „térképészek”.

Azt kell mondanunk e mindössze négy könyvoldalnyi novella alapján, hogy nemcsak a megalázott fiú hasára rajzolt Európa térképe „hibádzott”, hanem általában az európai szabadságeszme, az erkölcsi normák és az ítélőerő is eltorzul, vagy éppenséggel hiányzik ott, ahol ilyen esetek megtörténhetnek…

Az Európa térképe című novella szerzője Páskándi Géza, akire ezúttal halálának negyedszázados évfordulóján emlékezhetünk. Ez az írása az Üvegek című kötetében jelent meg 1968-ban, öt évvel börtönből való szabadulása után. 1956-os elítéltként hat évet töltött börtönben (1957–1963), s akkori gyakorlat szerint az ítéletét letöltő embernek elsőként az állambiztonsági hivatalban kellett jelentkeznie. Páskándi önéletírásában (Begyűjtött vallomásaim, 1996) kitér börtönből való „kijövetelének” erre az epizódjára, ami Kolozsvárt történt vele, a szekuritátén való kötelező jelentkezésekor. A belügyi tiszt szokásos „intelmét”, hogy a börtönben történtekről soha senkinek nem beszélhet, úgymond megértette Páskándi, később pedig tudatosult benne, hogy ez a rábólintás „egy elkötelezettség vállalása volt, csakhogy nem az állam s a szervek felé, hanem egy új irodalmi stílus tekintetében. Azt jelentette ez – írja –, hogy „ezután írásaimban az ’egyenes beszédtől’ majd a képes beszéd, az abszurd, a parabola, allegória, fabula, groteszk és a szimbólumok vegyék át a stafétabotot.” 

Az effajta képes beszédre jó példa a fent vázolt novella. Különös, abszurd helyzeteket, illetve a létezésnek az embert lealacsonyító számtalan esetét írta meg Páskándi már első prózakötetének novelláiban. Jelentős részük a szabadság kérdését veti fel a kortársi modern próza által járt változatos „országutakon”. Egyes írások történetének helyszíne éppen a börtön, fogvatartott szereplőkkel, kinagyított helyzetekkel, más írások esetében a történet helyszíne a civil élet, a család, illetve, amint láttuk, az iskola. Olyan képes beszédet választott, példázatokat írt, amelyek az emberben felülkerekedő rosszról, a kegyetlenségről és erőszakról szólnak.

Szakított tehát Páskándi már az 1960-as évek második felében a hivatalosnak elismert irodalom – ahogy mondotta – „keskeny ösvényével”, és egyre szélesebb „világhoz kapcsolódó országutakat” járt költőként, novellistaként, drámaíróként egyaránt. Abszurdoidnak nevezett jeleneteinek és drámáinak első gyűjteménye Az eb olykor emeli lábát címmel 1970-ben jelent meg, játszották ezeket diákszínjátszók (még kézdivásárhelyiek is!) és színházak, a Tornyot választok című Apáczai-drámáját 1973-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház mutatta be (és még ugyanebben az évben a sepsiszentgyörgyi!), a Vendégség című Dávid Ferenc-drámát viszont már csak kolozsvári diákszínjátszók, illetve magyarországi színházak vihették színre.

1974-ben Budapesten telepedett le, ahol viszonylag szabadabban bontakoztathatta ki írói pályáját. Lírai és drámaírói munkásságával párhuzamosan regényekben (A sírrablók, 1989; Szekusok, 2007) és esszékben a kisebbségi lét, a rendszerváltás, illetve a magyarság kérdéseit gondolta végig anyaországi alkotói időszakában.

Esszéi egyikének Tamási Áron a hőse, akiben például személyes döntéseit, választása motívumait fedezte fel. „A túl sok kompromisszum otthon egy jó ideig még megtart ugyan, de aztán annál sebesebben mállasztani, porlasztani kezdi kultúrádat és a létedet – írja Áron ága kivirágzik című esszéjében. Hol tehet az ember – a Képességes ember – jobbat-többet önmagáért, és természetesen: a szűkebb-tágabb pátriáért? Mindig ez a döntő. S persze a valódi üldözöttség. Tamási kivételesen nagy tehetsége csak szabad magyarságában teljesedhet ki igazán, amely egy kicsit a szülőföldtől való distanciát is jelentheti.”

Páskándi Géza művei halála után huszonöt évvel is folyamatosan jelennek meg, így jelenléte, hatása ma is eleven.