Az én szülőföldes érzékenységemre nem figyel senki?

Marosvásárhelyen születtem 1952-ben, itt jártam óvodába, iskolába, egyetemre. Akkor a városom utcáin javarészt magyar emberek közlekedtek gyalog, és a tehetősebbek fiákerrel. Nem mondta egy román se, hogy „vorbiți numai românește, că măncați pâine românească” (beszéljen csak románul, mert román kenyeret eszik). Akkor még mindegyik helybéli pék magyar volt, akik a környező magyar falvak lakóinak búzájából készítették a kenyeret. A város dolgozói, iparosai, értelmisége magyarok volt. A milicisták, a prefektusok, a tisztviselők már inkább jövevény románok.

Amikor én születtem, akkor Marosvásárhelyen, már a román világban, voltak még Jókai Mór, Kossuth, Kazinczy, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty stb. nevű utcák. Ma már nincsenek! Kogălniceanu, Eminescu, Avram Iancu stb. utcák nevei virítanak az utcák elején és végén. Sőt mi több, a román szemtelenség már annyira felfejlődött (fokozódott), hogy utcák és terek lettek elnevezve román háborús bűnösök, emberellenes cselekedetekkel és népirtással vádolható románokkal: Horia, Closca, Crișan, Avram Iancu, Iuliu Maniu, mareșalul Antonescu, Iorga, Goga stb. Én itt születtem, az elnyomó románok pedig máshol, de ők diktálják az otthonomban, Székelyföldön, kényük-kedvük szerint az életvitelemet, a sorsomat, az életritmusomat! Ezt sem a NATO, sem az EU, sem az ENSZ, sem a Helsinki Bizottság, sem a stb. sóhivatal nem sérelmezi. A románok a szülőföldünkön csinálnak belőlünk majmot.

Dr. Toducz Endre, Marosvásárhely