A Géza-bánya áldozatai

„Ilyen a bányász élete!” – hallhatjuk a múlt század elején, Selmecbányán keletkezett bányászhimnusz soraiban, de hogy milyen is volt valójában a vájárok élete, azt csak azok tudhatják, akik egykoron mindennap leszálltak a bánya mélyére, hogy nehéz, veszélyes munkával a mindennapit előteremtsék.

Ezelőtt hetven évvel, 1951. február 12-én azon bányászok közül, akik a köpecbányai volt Géza-bánya, vagy ahogy akkor nevezték, a November 7 bánya járatába lementek, hatan soha többé nem jöttek vissza a felszínre.

Ahogy az emlékezet számon tartja, ezen a napon történt ugyanis az erdővidéki bányászat másfél évszázados történetének egyik legnagyobb szerencsétlensége. A Kisgyörgy Zoltán és dr. Vajda Lajos által írt, Köpecbánya 1872–1972 című könyvben olvashatjuk: „A régi Zeyk bánya térképének a November 7 bánya új térképével való topográfiai egyeztetésből eredő pontatlanság miatt katasztrofális vízbetörés következett be, a bányaüzem történetében páratlan bányaszerencsétlenséget okozva. Az észrevétlenül megérintett régiségekből (régebbi bányajáratok – szerk.) hatalmas nyomással és hozammal betörő mintegy 6000 köbméter víz 75 perc alatt elöntötte az egész bányát. Hat bányász vesztette életét az útjukat elzáró hatalmas víztömegben.” A szintén Kisgyörgy Zoltán által írt, 2013-ban Baróton megjelent Bányász-krónika szerint hosszú idő telt el, amíg ezt a nagymennyiségű vizet a szivattyúállomás a felszínre pumpálta, s meg lehetett keresni a bennfulladtak holttesteit. A bánya újraindulásáig a kiszivattyúzott víz mennyisége meghaladta a 200 ezer köbmétert.

1950-től egyébként közel hetven áldozatot tartanak nyilván, akik valamilyen bányaszerencsétlenségben életüket vesztették, nevüket az az obeliszk őrzi, melyet 2008. május 24-én állíttatott az RMDSZ baróti szervezete a baróti ravatalozó bejárata elé. A 3-as szektorként is ismert Géza vagy November 7 bányát 1965-ben zárták be.

Ma már a köpecieken vagy a köpecbányaiakon és a közvetlen hozzátartozókon kívül talán kevesen emlékeznek erre a szerencsétlenségre, Köpecen vagy Köpecbányán sincs semmi, ami az arra járó figyelmét erre ráterelné. A November 7 bánya bejárata ma is megvan, ipartörténeti emlék lehetne egy emlékművel, viszont ehelyett alig lehet rátalálni az enyészet és a feledés labirintusában.

„Bányásznak halni szép halál. Egekbe szállani fel, fel! Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!” – zárulnak a bányászhimnusz sorai, és, ha már a szerencse nem társult a hetven éve tragikusan elhunyt bányászok mellé, legalább jó emlékezetüket megőrizni kötelessége lenne annak a közösségnek, melynek jólétéért ők egykor az életükkel fizettek.