Húsz éve Amerikában

2002 nyarán a Kézdivásárhelyről származó Csikós Lehel Botond úgy döntött, felszáll egy repülőgépre és elutazik Amerikába, hogy szerencsét próbáljon. Az azóta eltelt 20 évben nehéz és csodás pillanatok egyaránt akadtak.

A Kansas Cityben, egy bioanalitikus kutatóintézetben dolgozó férfi nyaranta rengeteget kirándul családjával és Erdélyben élő kislányával, mikor utóbbinak sikerül kiutaznia hozzá. Az alábbi rendhagyó interjút Adrienn készítette édesapjával, akivel a kirándulások alatt közösen vlogolnak.

– Hogyan vezetett az utad Amerikába?

– 2002. június 7-én indultam, az volt az első alkalom, mikor repülőre ültem, és igazából nem is tudtam, mi vár rám. Emlékszem, amikor felszállott a gépem Bukarestben, és láttam, hogy távolodunk, arra gondoltam, vajon még látni fogom-e a hazámat? Miután a gép leszállt Miamiben és kimentem a légkondicionált térből, azt hittem, megfulladok, hiszen nagy volt a meleg és óriási a páratartalom. A szállodába érve, vacsora közben esni kezdett, reménykedtem, ez majd segít, de semmi nem változott: pont olyan meleg es párás volt a levegő, mint az eső előtt, így megfogadtam, ha egyszer hazamehetek, soha nem jövök vissza…

– Az első amerikai állomásod?

– Egy hajóra mentem dolgozni fotósként. A hajós élet egy hosszú történet, talán egy sorozatot is lehetne írni róla. Sok helyen jártam, sok embert megismertem, sokat tanultam és rengeteget dolgoztam.

– Mi volt az első benyomásod az országról?

– Ugorjunk előre 2016-ra, amikor leszálltam a hajóról, és eldöntöttük a párommal, hogy családot alapítunk Amerikában. Biza nehéz volt a hajós élet után egy teljesen új életet kezdeni szárazföldön, nehéz volt munkát találni. Elvállaltam mindent, voltam autószervizben, számítógépes üzletben, színházban hang- és fénytechnikus, dolgoztam postásként, de aztán szerencsémre egy kutatóintézetben alkalmaztak laboránsként. Kezdetben nehéz volt, sokat tanultam, aztán kezdett egyre könnyebb lenni és két év után sikerült a technikai osztályra átigazolnom.

– Jelenleg hol dolgozol?

– Egy bioanalitikus kutatóintézetben Kansas City-ben, ahol tömegspektrométereket tartok karban és javítok. Nagyon szeretem, amit csinálok és úgy vélem, ez az a munkahely, ahonnan majd nyugdíjba megyek.

– Voltak-e nehézségeid a kulturális különbségek miatt?

– Az emberek másabbak, mint otthon, ám nem éreztem semmiféle hátrányt az említett különbségek miatt. Itt, ha tanulni szeretnél és fejlődni, a főnökeid minden lehetőséget biztosítanak hozzá, de ehhez rád is szükség van, hiszen semmi nem jön csak úgy, magától.

– Melyek a legfőbb különbségek Erdély és Amerika között életszínvonal, illetve mentalitás szempontjából?

– Ha otthon maradtam volna, biztos nem lenne az életem ennyire jó, hiszen nem ez lenne a szakmám, nem sajátítottam volna el ezt a tudást, és ezt az életszínvonalat sem tudtam volna biztosítani magamnak. Valószínűleg nem értem volna el ezt, amit itt sikerült. Az otthoni mentalitást jól tükrözi az alábbi példa: ha az én kecském megdöglött, dögöljön meg a tied is. Amerikában pedig, ha az enyém megdöglik, szólok a szomszédnak, hogy vigyázzon az övére, nehogy megdögöljön. Az emberek segítőkészek, kedvesek, jobban odafigyelnek egymásra, persze kivételek itt is vannak.

– Gondoltál arra, hogy hazaköltözz?

– Persze, gondol az ember arra, hogy majd egyszer hazatér, hiszen ott nőttem fel, a szép fenyveserdők alatt, 28 évet éltem Erdélyben, nekem mindig az marad a hazám, de már nem fogok hazaköltözni.

– Vannak magyar barátaid Amerikában?

– Itt, ahol én élek, nem igazán vannak magyarok. Egy volt osztálytársam él Floridában, és van még egy barátom Miamiban, de mindkettő távol tőlem. Két évvel ezelőtt pedig Fülöp Róbert (Székely Vegán) átutazóban volt itt Kansasben, és meglátogatott minket.

– Mit ajánlasz egy Amerikába utazó embernek?

– Kössön jó betegbiztosítást! Amúgy meg, viccet félretéve, azt, hogy több időt töltsön Amerikában, és nézzen meg mindent: tengerpartot, hegyeket, sivatagot, hiszen itt minden van, csak idő nincs.

Csikós Adrienn, Tamás Réka