Szili, a mágus – Beszélgetés Mihálycsa Szilveszterrel

Folytatjuk a kézdivásárhelyi táncosokat bemutató interjúsorozatunkat, mellyel nem titkolt szándékunk, hogy felelevenítsük azokat az időket, amikor a céhes város a tánc révén egyfajta diadalutat járt be, és hogy emléket állítsunk azoknak, akik a felsőháromszéki néptáncmozgalom meghatározó személyiségei voltak. 

– Nehezen írom le ezt a címbeli szót, de nem tudom, nem is akarom elkerülni. Sok mindent jelenthet, elő is vettem az értelmező szótárt, s abban ezek a megfelelők, azaz szinonimák állnak értelmezésként: varázsló, jövendőmondó, álomfejtő, boszorkánymester, bűvész, szemfényvesztő. Egy másikban a gyógyító kifejezés is megjelenik, a harmadikban tovább bővül a kör, ott már csillagjóst, mágiával, varázslással is foglalkozó papot említenek a sok egyéb mellett. Nos, kedves Tanár úr, ezek közül melyiket vállalod magadra?

– Tulajdonképpen én nem tettem egyebet, mint táncoltam és táncoltattam. Persze, magamról tudom, hogy a táncnak általában, de különösen a néptáncnak milyen varázsereje van. És ezt láttam, tapasztaltam mindenfelé, ahol megfordultam, azok körében, akikkel találkoztam. Az a tény, hogy évekig benne forogtam a kézdivásárhelyi táncos mozgalomban, csak fokozta bennem azt a hitet és meggyőződést, hogy a néptánc, a mi esetünkben a székely tánc nem csupán elbűvöl, de nevel, eligazít, fegyelemre szoktat, s ami ugyanvalóst igaz: megtanít másokat becsülni, igaz barátságokat kötni, mindennel szembeszállni, ami igazságtalan, embertelen. Visszatérve a kérdésre, én ismertem olyan táncmestert, dolgoztam is vele, akire minden ráillik, amit a mágus szó kapcsán előhoztál. Ha a mester, de mondhatom a táncost is, nem érzi magát bűvésznek, kicsit szemfényvesztőnek, boszorkánymesternek, az nem igazi, nem vérbeli táncos.

Meg kell jegyeznem, sokáig nem tudtam, nem éreztem, milyen fontos, hogy a táncmutatvány után érkezzenek az elismerő szavak. És meg is figyeltem, sok-sok táncosom között talán senki nem akadt, aki a színpadi bemutatkozás után ne érdeklődött volna barátaitól, ismerőseitől, de idegentől is, hogy tetszett-e vagy sem az előadás. Különösen az öntevékeny, azaz amatőr táncosnak ez az egyedüli jutalma, a dicsérő szó, a néma kézszorítás, a megvillanó, együttérző tekintet.

– Ez a beszélgetés része lesz annak a kiadványnak, amelyet a vásárhelyi néptáncmozgalom egyik legszebb, leggazdagabb évtizedéről készülünk összehozni. Amolyan bűvésznek, álomfejtőnek számítottál. Ezt emelték ki volt táncosaid is azon a beszélgetésen, amelyen magam is részt vehettem. Természetes tehát a kérdés: hogyan is kezdődött? A céhes városban arra a táncos diadalútra sokan emlékeznek, mondhatni mindenki, aki akkor itt élt, és mozgott.

– Az indulás otthon kezdődött, aztán megelevenedett és megerősödött a középiskolában, ahol Jakabos Jolánka néni és Már Dénes tanár úr keze alatt érlelődött az a csapat, amely aztán a vásárhelyi táncvarázslatot a csúcsokig vitte. Igaz, én a középiskolában a kórusnál állapodtam meg, mintegy távolról lestem, milyen varázslatosan táncolnak osztály- és iskolatársaim. Aztán tudatosan belekeveredtem abba a hálóba, amelyből szabadulni nem lehet, de nem is akartam. A csúcsot, amelyre már táncos-irányítóként nekem is sikerült feljutnom, az országos elismerés, a számos díj, a televíziós szereplés, a meghívások sokasága jelentette. S látod, erre a meghívó szóra ma is, sok idő eltelte után összeállt a csoport, s nem mondok lehetetlent, ha lassabban is, de képesek lennének most is színpadra állni. Igaz, immár én sem ugranék fel a hordó tetejére, nem szárnyalnának a fiúk, azaz a mai vénlegények, de a szívdobogás nem maradna el, mint akkor, amikor szedték le őket a bálványosi színpadról, a medgyesi ünnepségen, vagy bárhol, ahol megfordultunk, öröm volt látni, mennyi örömet szereztünk azoknak a nézőknek. Persze, ha megszületik az a könyv, abban többet is elmesélhetek arról, miképpen is született meg egy-egy színpadi mű, ahogy mostanában mondják, táncköltemény, s persze, arra is kitérek majd, mit jelentett számomra tagja lenni egy olyan együttesnek, amelynek tagjai a későbbiekben Kézdivásárhely életének meghatározó személyiségei lettek.

– Mennyire határozta meg a kézdivásárhelyi művelődési életet akkoriban a néptánc?

– Amikor a városi művelődési házhoz kerültem, akkor hivatásszerűen végeztem ezt a táncos feladatot, sok egyéb mellett mindig ez volt a fő elfoglaltságom. Nyilván, kiváló társakkal dolgoztam együtt, Aracsi Géza zenetanár volt a zenei rész kidolgozója, Vikol Kálmán ugyancsak sok részt vállalt a felkészülésből, de ott volt mellettünk Gáspár Árpád, Imreh János, s úgymond, nagy szóval, hogy az egész város nekünk szurkolt, mert művelődési vetélkedőre készültünk, s én egy gyerekkori élményemet, a fonós népszokást álmodtam színpadra. Az álomfejtés jól sikerült, mert következett a többi munka, egyik látványosabb volt a másiknál. Azt nem én, de sokan állítják, hogy a kézdivásárhelyi művelődési életben a néptánc meghatározó volt. A Bálványosi legenda, a Balogh Józsi balladája olyan gyöngyszemekké csiszolódtak, amelyekre ma is pillanatról pillanatra emlékszem, a kezdetektől a végkifejletig. A legenda kidolgozásának lépéseit könyvbe is átmentettem, s valahányszor fellapozom, előjönnek az emlékek, éppen olyan ragyogóan, mint akkor, 1968-ban. Én ezekről bővebben is mesélnék, mert mások számára is tanulságos történetek lehetnek.

– Hát igen, most zárjuk azzal ezt a rövid beszélgetést, hogy folytatása következik. És hozzátoldom: szívesen vesszük másoktól is az emlékeket, hadd legyen minél színesebb, élménydúsabb az a könyv.