Zöldpaszuly

Egyre jobban eltávolodtunk a földtől, szürke dzsungelekben élve, múlékony javakat hajszolva. Mindent és azonnal akarunk, és ezért képesek vagyunk napról napra egy mókuskerékben keringeni, így veszítve el a sok szépséget, amely mellett a lábunkra meredve – hogy a lépést el ne vétsük – elhaladunk.

Mindezt csak akkor észleljük, ha valamely okból (ez lehet kevésbé, esetleg nagyon drasztikus) megállunk, megállítanak, ami még lehet időben, de rosszabb esetben már későn ahhoz, hogy életvitelünkön változtassunk.

Ha az agyunk elcsábul, csakis a szívünk vihet vissza a helyes útra, amely gyakran keskenyebb, meredekebb, ugyanakkor érzésekkel teltebb. Testközelből látva, hallgatva, tapintva a földet, tán rájövünk, hogy az egyetlen, ami nélkül tényleg nem élhetünk. Védjük, gondozzuk, majd százszorosan meghálálja ízzel, illattal, fénnyel, hangokkal.

Kiszabadulni a Stockholm-szindrómából, amely a különböző képernyőkhöz kötöz igencsak nehéz, de ha felismertük, hogy miben szenvedünk, máris megtettük az első lépést a gyógyulás fele! Tavasszal például ültessünk magokat, ápoljuk, törődjünk velük, viseljük gondjukat, sokszoros terméssel hálálják majd meg.

Többszörösen ízesebb, értékesebb lesz majd így egy zöldpaszulyleves, amelyben minden zöldség saját kezünk munkájának nyomán termett!

Berszán-Árus Csilla