Hobó és az erdélyi közönség szeretete

Hobo Szent György Napi zárókoncertje előtt Erdélyben szerzett élményeiről, kezdetekről és a közönséggel való kapcsolatáról beszélt a helyi sajtó képviselőivel. Alább ebből a beszélgetésből olvashatnak részleteket.

– Hogy került ismét Sepsiszentgyörgyre?

– Sok-sok éve járok. 1990 márciusában játszottam a Hobo Blues Banddel először a határon innen, tíz előadásos turnén, melynek fogadtatása megrázó erejű volt, mivel mi voltunk az első itt turnézó magyarországi zenekar. A közönségnek egy jelentős része román volt. Valami isteni sugallatból Budapesten, a Király utcában vettem két zászlót, egy magyart, meg egy románt és azokat összevarrattam úgy, hogy a fejem kidughattam rajta. Hátamon a román, elől a magyar zászló. Brassóban rengeteg román volt, és elképesztő, ahogyan fogadtak. Sosem gondoltam volna, hogy ők is elfogadják ezt, a magyar közönség szeretete pedig megsemmisítő volt. Még most is elszorul a torkom. Aztán segítettünk egy mozgássérült kislánynak, jótékonysági koncertet adtunk, és a családja meghívott ebédre. Szegény család volt, torokszorító volt, és az a szeretet, ahogyan fogadtak bennünket, hogy mi segítettünk ennek a gyermeknek, aki azóta már felnőtt. Nagy nehezen sikerült meglógni, annyira szétestem lelkileg attól, ahogyan viselkedtek velünk. Nem egyszerű dolgok ezek, és főleg egy olyan banditának, mint ami én vagyok, nem nagyon jár. Lejöttünk az utcára, ahol kinn állt 300 ember. Még ezt is ki lehetett volna bírni, ám két embernél volt akusztikus gitár, és énekeltek egy dalt, amit nekem írtak. Nincs meg ez a dal, ami nekem fontos lenne. Nem hallgatnám, csak eltenném, de ez, hogy mit gondolnak rólam, és hogy másoknak mit jelentek, valami megsemmisítő volt a koncertekhez képest is. Én egy exhibicionista vagyok, aki pávatollakat dugdos a fenekébe és mutogatja magát. Szóval én erre nem vagyok felkészülve. Meg szerintem nincs is benne a buliban. Hihetetlen volt ezzel szembesülni, nem a szeretet mennyisége, hanem a minősége volt megsemmisítő. És ezt, ugye, meg kell szolgálni. Nekem ez egy meghatározó élmény volt, nem gondoltam, hogy ennyire komolyan vesznek. Ez 1990-ben volt, az elvtársak korábban nem engedtek sehová a határokon túl, és nem volt elképzelésünk arról, hogy Felvidéken vagy itt, Erdélyben mit jelent az embereknek az, amit csinálunk. Aztán a `90-es turné után egyre többet és többet jöttem. (…) Nyomtuk templomokban Pilinszkyt, meg József Attilát, és most is szívesen jönnék, de ma már annyira felhígult az egész kulturális viszony, otthon aztán különösen, hogy nincs ember, aki megszervezné, hogy akár a zenekarral, akár egyedül körül menjek ezeken a helyeken. Ugyanis ez nem pénzkérdés. Egyrészt én nem kérek annyit, másrészt, ha kell, kirabolom a Kulturális Alapot, vagy minek hívják, hogy fizessék ki a szállodát, meg az útiköltséget, hogy ne az embereknek kelljen méregdrága jegyeket venni. Úgyhogy most ennek a koncertnek nagyon örülök, meg van még egy meghívásom Csíkszeredába is erre az évre. Fontos, hogy az ember azt, amit kapott, adja tovább és én nagyon sokat kaptam.

– Ezzel magyarázható, hogy 78 évesen is frissen várja a közönséggel való találkozásokat?

– Kétféleképpen lehet ezt megközelíteni. Egyrészt az exhibicionizmus egy fékezhetetlen dolog. Én későn kezdtem, és úgy látszik, sokáig tart. A másik dolog, hogy több mint húsz évig elég komolyan kosárlabdáztam, ami fizikailag fölépített. De elsősorban az tart az úton, hogy mindig több ötletem volt, van, mint amit időben el tudok végezni. Most is a következő két évem, ha fizikailag bírom, dugig van. És nem azért, mert meg akarom hosszabbítani a pályafutásomat, hanem, mert vannak dolgok, amik nem hagynak nyugodni. Azt, amit rám rótt a Sors, hogy legalább azt, amit kaptam, adjam tovább, körülbelül megcsináltam a költőkkel, vagy a zenével, a néger blues-t, meg a Rolling Stones-t, meg a Doors-t játszom magyarul a mai napig. De még mindig vannak a saját kötelességeim, hogy nemcsak a Mestereimet szolgálom, hanem a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag a saját dolgaimat is hozzá tudom tenni. Júniusban veszek fel egy újabb lemezt, ami már készen van. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi tart az úton, de nem untam meg. Úgy gondolom, hogy élet-halálra megy minden, és ha az embernek nincs kedve ezt csinálni, akkor abba kell hagyni.

– Hogy van az, hogy, bár benned a művészetek több irányzata egyesül, mégis a zenén keresztül kezdtétek annak idején a közvetítést a társadalom, az emberek felé?

– Akármennyire is szolgálok Mestereket, meg zseniket, de a zene a legfontosabb számomra. Úgy gondolom, onnan jött ez az egész, hogy abban a zenében, amit játszom, megpróbáltam reagálni a világra, ahogy a Mestereim, Bob Dylan vagy Mick Jagger is csinálták. Az a zene, amit értékesnek tartottam, vagy vadnak, mint a Rolling Stones vagy a Doors, ilyen szövegeket hordott. És úgy gondoltam, hogy a rockzene egy olyan jelentőségű művészet, mint akármelyik másik. Ma is így gondolom, csak nem lett az, mert fölhígult, s a szocializmus nem engedte, a kapitalizmus meg felfalta. Amilyen zenék mostanában születnek, azt én már nem ismerem. Mert nem érdekel.

– Hogyan emlékszik vissza a HBB kezdeteire?

– Egyrészt fantasztikus volt, mert mi a vadságot éreztük szabadságnak, amit a zenekar adott elő. Hiszen nem volt szabadságunk, és amikor vadak voltunk, meg pofátlanok, meg pimaszok, azt éreztük szabadságnak, és ez egy tévedés volt. A szabadság sokkal több ennél, csak mi ebben a szorításban nőttünk fel. Függetlenül attól, hogy azzal vádolnak, az apám kommunista volt. Ez így is volt, csak én elég hamar eltűntem otthonról. Azt is mondhatom, hogy nekem nem nagyon vannak gyökereim, a saját dinasztiám alapítója vagyok. És ahonnan én jöttem a zenébe, onnan senki nem jött. És azon az úton, amin én járok azóta, azon sem jár senki. Azok, akikkel együtt játszottam évtizedeken át, nem folytatták ezt, mást csináltak és ez az ő dolguk. De én egyedül vagyok ebben a dologban és tudom, hogy vesztek, mégsem adom fel. Viszont nincsen semmilyen nosztalgiám, és ezt azzal tudom megvédeni, hogy a közönség nem hagyott el. Ugyanannyian vannak egy Hobo-koncerten, mint egy Hobo Blues Band-koncerten. De egyébként sem az számít, hogy mennyien vannak, hanem az, hogy kik? Egyetlen embernek is érdemes játszani, ha megérinti a lelkét. A mai napig legszívesebben klubokban játszom, ahol közel van a közönség. Vagy a Nemzeti Színház Kaszás Attila-termében, ahol odamegyek a nézőhöz, és az arcába mondom a József Attilát. Nekem ez a fontos, nem távolodni. Az a fajta dolog, ami az emberekből árad, részben felém, részben afelé, amit közvetítek, hihetetlen felelősséget, meg örömet is okoz. Ahogy már mondtam, minden élet-halálra megy.

Fotók: Szent György Napok