Ma hozza az angyal a karácsonyfát

Ádám és Éva napját, azaz karácsony vigíliáját Székelyföld-szerte, a református vidékeken is karácsony szombatjának nevezik, még akkor is, ha – mint például idén – vasárnapra esik. Ezen az estén hozza az aranyos csitkó, újabban az angyal a karácsonyfát, alatta megannyi ajándékkal – igaz, ez a szokás viszonylag új keletűnek tekinthető a többi hagyományhoz képest.

Régebben ezen a napon a férfiak rendet csináltak a portájukon, a gazdasági épületekben, és elhányták a havat. Ennek híján ma is ajánlatos előkészíteni a tüzelőt, hogy ünnepkor ne kelljen fűrészhez, baltához nyúlni, merthogy a tűznek éjszaka sem szabad kialudnia a kályhában. Az asszonyok dolga meg természetesen sürögni-forogni a konyhában, hogy minél több finomság kerülhessen az ünnepi asztalra, de régen a legszegényebb házaknál is sütöttek legalább egy kalácsot. Mosni, ruhát szárítani azonban tilos, és ha muszáj sepregetni, a szemetet nem ildomos kivinni a házból, még az asztalról leszedett morzsát is csak az ünnepek után szabad kidobni. Ezen tilalmak egyes helyeken egészen január 6-ig érvényben voltak.

Székelyvarságon számos család csak ilyenkor költözött fel a „frissen meszelt, fölsúrolt, jó szagú fölsőházba”, ahol – amint Bárth János legyezte – „a szövőszéket, az osztovátát szétszedték, és a férfiak segítségével a szobából a padlásra, a híjba szállították, hogy az ünnepek alatt a szobában ne foglalja a helyet, és ne csábítson a szövésre.”

Akárcsak a katolikusok többsége, az adventi böjtöt itt is egészen az éjféli miséig kinyújtották, napközben csak aszalt szilvát, mákos puliszkát, olajos káposztát véve magukhoz, hogy aztán végre asztalra kerülhessen a gömböccel dúsított „tőtelékes” káposzta. Csoda-e, ha a mise kezdetét előhozták este 9-órára! (Ehhez képest a mezőségi Széken egészen a másnapi második mise végéig böjtöltek az öregek.)

A gömböc sertéshússal töltött, kétszer főzött disznógyomor. Disznóvágáskor a disznó gyomrának belső rétegét, az ótaját sóval lehúzták. Megszárították. Óta, vagyis tejoltó lett belőle. Disznógerincből, orjas nyakas húsból és egyéb húsokból csomborozással, borsozással, sózással tölteléket gyúrtak, amelyet beleraktak a disznó kitisztított gyomrába. Cérnával bevarrták, abalében, vagyis pentyesz lében megfőzték, majd megfüstölték a híjban. A karácsonyi tőtelékes káposzta főzésekor a gömböcöt a fazék aljára tették, és a káposztával együtt újra megfőzték. Amikor az ételt tálalták, a gömböcöt késsel szeletekre vágták, és a káposzta mellé mindenki kapott a tányérjára. A gyomor falát, a gömböc héját is megették a gömböc belsejével, töltelékével együtt. Izét a pacalhoz hasonlították. Jónak tartották. Ha éjszaka maradt a gömböcből, karácsony reggelén puliszkával ették.

Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006)

Milyen régi a karácsonyfa?

Karácsonyfát viszont csak a múlt század ’30-as éveiben kezdtek állítani, pedig fenyőfa korábban is lett volna elég a környéken. Ám amint azt Sepsiszéki Nagy Balázs néprajzkutatótól tudjuk, eleink körében ugyan már régóta szokás volt Katalin- vagy Borbála-napkor napján vízbe ágat (életfát) tenni vízbe, ami éppen karácsonyra zöldült ki, maga a karácsonyfa szavunk több mint kétszáz évvel ezelőtt még a földesúr részére karácsonyi adóként szállítandó tűzifát jelentette.

Az első, mai értelemben vett karácsonyfákat a Felső–Rajna vidéki protestánsok kezdték álltani a 16–17. században, mifelénk feltehetőleg Brunszvik Teréz grófnő nevéhez fűződik az első ilyen, 1824-re datált kezdeményezés. Pár évtizeddel később, 1860-ban már Ferenc József császár és magyar király is feldíszített fenyőfát küldött a Madeira szigetén lábadozó Erzsébet királynénak, 1862-ben Deák Ferencet örvendeztették meg ilyennel az egyik nőnevelő-intézet növendékei, négy évvel kéősbb pedig Jókai Mór a szépirodalomba is bevitte.

Erdélyben is ebben az időben kezdett meghonosodni a szokás, Székelyföldön valamivel későbben, eleinte főként a szászok szomszédságában fekvő lutheránus településeken, olyannyira, hogy „falun még az első világháború után is többnyire csak a protestáns lelkészek, a tanítók és a jegyzők állítottak karácsonyfát”. Ezt erősíti meg Visky Károly is, aki szerint „1918-ban az erdélyi magyar paraszt sehol sem díszített karácsonykor fenyőfát”.

A Sóvidék vallásosságát feldolgozó monográfiájában negyedszázaddal ezelőtt írta Madar Ilona, hogy karácsonyfát csak három-négy nemzedéknyi idő óta állítanak. „Régente úgy volt, hogy a Fehérlófia hozza az ajándékot… Most már Jézuskát vagy angyalt mondanak” – jegyezte meg egyik adatközlője, amiről az őseink által a temetési ás ünnepi szertartásokon a Napnak feláldozott fehér ló juthat az eszünkbe. De a régi Erdélyben nevezték aranyos csitkónak is az ajándékhozót, amelynek – Ipolyi Arnold megfogalmazásában – „szőre minden száláról arany csengettyű lóg.”

Kezdetben csak alma, dió, házi sütemény került a karácsonyfára, no meg gyertya, ami a világosság sötétség fölött győzedelmeskedését jelezte; aztán különféle alakzatú, színes mézes pogácsák, és ekkor kezdtek alája füzetet, ceruzát, radírgumit, édességet is becsempészni; fa hiányában esetleg a gyerek párnája alá. Az 1950-es években már házilag főzték az utólag színes papírba csomagolt szaloncukrot, és egyes helyeken – mint például a fentebb is említett Székelyvarságon – karácsony szombatján este, a gyerekek elalvása után díszítették föl a fát az asszonyok, a gyerekek csak másnap reggel örülhetek neki. Aztán felgyorsult a világ, kisgyermek koromban én már aznap este, a hosszúra elnyújtott fürösztést követően megpillanthattam a „váratlanul” ott termő keresztszüleim ámuldozása közepette.

Az 1920-as évektől kezdve kezdtek a gyerekek levelet írni Jézuskának vagy az angyalnak, amiben megjelölték, milyen ajándékot szeretnének. A legtöbbször nyilván babát, hintalovat meg egyéb játékokat, de a Décsy Béla 1924-ben megjelent, Levél a Jézuskához című versében szereplő székely kisfiú egészen másnak örült volna:

„Csíkországból kis székely fiúcska

Jézuskától esdő szóval kéri:

Régi nótát, magyar nótát!

Székelyország szabad voltát,

Azt hozza meg néki.”

December 24-én, karácsony vigíliáján egész nap böjtös ételt ettek, pattogatott kukoricát, ecetes lébe mártott puliszkát. Mikor azután hazatértek az éjjeli miséről, sült kolbászt fogyasztottak káposztával. Előtte azonban megterítették a karácsonyi asztalt. Ünnepi „szedett” abrosz került az asztalra. Középre egész kenyeret és nagy, kerek fonott kalácsot, néhol mézet, fokhagymát és almát is raktak az asztalra. Az almát annyifelé vágták, ahányan voltak, s mindenki kapott egy darabkát, hogyha valaki elvész — erdőben vagy akárhol -, gondoljon azokra, akikkel megette a karácsonyi almát, és akkor rátalál a rendes útra. A méz édességet varázsol, a fokhagyma egészséget.

Karácsony első napján édeslét főztek, utána megsütötték a húst, tört krumplival vagy puliszkával fogyasztották. Voltak, akik tokányt főztek. A sütemény mákkal vagy dióval töltött kalács volt.

Ünnep másodnapján káposztát főztek.

Madar Ilona – Pusztai János: Atyha szokásvilága (Marosvásárhely, 2004)

Kántálás, betlehemezés

Régen szokás volt kántálni is karácsony vigiliája délutánján, kora estéjén (de Háromszéken például első ünnep délelőttjén), amikor is nagyobbacska gyerekekből, fiatalokból álló csoportok járták a házakat, karácsonyi énekeket énekelve, jókívánságokat osztogatva, nyilván, némi kínálmáció fejében; néhol a szomszédok gyűltek össze sorban egymás házánál. Szabó Sámuelnek az 1860-as években közzétett gyűjtéséből kiderül, hogy a legények akkoriban a fonóban tanulták meg a karácsony szombatján minden háznál előadandó éneket (a verses köszöntőt mindig csak egy legény mondta), és a jutalomba kapott krajcárokból fogadták fel az istvánoláskor és jánosoláskor használandó muzsikust.

A parajdi és a szolokmai legények a lányos házakat keresték fel, vagy legalább azokat, ahol valamelyiküknek a szeretője lakott. A falut járó gyermekek karácsonyköszöntő szokása a Sóvidéken legtovább Sóváradon, valamint Alsó- és Felsősófalván maradt meg.

A legtöbb helyen azonban ez a hagyomány mára kiveszett, legfennebb csak gyerekek vagy cigányok éltetik, néhol átcsúsztatva karácsony első napjára. A múlt század végén még sok székely faluban mutattak be pásztorjátékot is a templomokban, amit általában a pap tanított be, míg régebben kultúrházakban adtak elő betlehemi témájú színdarabokat. Atyhában felnőttek játszották a három hét alatt betanult betlehemes játékot, és mindenki tudta a másik szerepét, a szomszédos falvakba is eljártak. Háromszéken a 19. század végén karácsony szombatján kezdődött, amikor is rokonság, szomszédság közösen virrasztott, és három napon át tartott.

Karácsony éjszakája: [Széken] a szomszédos férfiak vacsora végeztével összejönnek, s egész éjszaka kártyáznak. Egyesek ilyenkor a ház fala mellé annyi fát támasztottak, ahány tagból állt a család, s azt tartották, hogy ha valamelyik családtag fája reggelig leborult, az a következő évben meghal. A széki gazdáknál szolgáló román legények kalendáriumot készítettek: letettek az asztalra sorban 12 vereshagymahéjat (amelyeket egy kettévágott hagymából bontottak ki), kevés sós vizet töltöttek mindenikbe, s abból, hogy melyik hagymahéj mennyire és hogyan nedvesedik meg reggelig, megjósolták azt, hogy a következő év hányadik hónapjában milyen lesz az időjárás és a termés.

Kós Károly: A Mezőség néprajza 1–2. (Marosvásárhely, 2000)

Székelykakasdon a három csoportra oszló presbiterek is eljárnak „felkántálni” a református híveket, miközben adományt gyűjtenek az egyházközség számára. Gyergyócsomafalván a kisgyerekek mentek mennek rokonokhoz, nagyszülőkhöz, szomszédokhoz karácsonyi énekeket énekelni az ajtóban, ezért ilyenkor nem illik bezárni a kaput.

Mindebből az következik, hogy régen mifelénk is közösségként élték meg a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepi hagyományokat. Ahogy Olosz Katalin írja, „a karácsony nem a családok, hanem egy-egy település lakóinak volt a közös ünnepe, melynek megszervezésére, lebonyolítására, átélésére a hagyomány biztosított modellt és keretet.” Talán nem ártana ezt manapság is szem előtt tartani.