A szellem és a csapat

székelyek annak idején megbeszélni gondjukat s bajukat, úgy ült össze közönségével öt költő és író Sepsiszentgyörgyön az Olt utcában, a Kopacz-féle Bástya Házban. Igaz, Orbán János Dénes már Budapestről, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. oldaláról, állami támogatás és képzés felől dirigálja hazafelé, sőt Sepsiszentgyörgyre az Előretolt Helyőrség csapatát és alkotó munkáját.

Ami megragadt engem is a beszélgetéskor, az az elszántság, minden düh és szerénykedés nélkül, amellyel végzik a maguk vállalta munkát a székelység és a székely sajátos hagyományrendszer megmaradásáért. Molnár Vilmos, György Attila, Muszka Sándor nagy szeletet kanyarított le már a székely és több mint hagyományos kultúrából. Legfiatalabb és érdemben is rangos Muszka Sándor vakmerészel fiatalon és isten igazában elevenen megidézni prózában a számunkra imádságos székely nyelvet, magatartást, beszédmódot modorosság nélkül.

Mi történik itt? – kérdezi a közönség két mély lélegzet és sok taps között. Erdély magyar irodalma több alkotó közösséget hozott létre Kriza Jánostól el eddig a fanyari sorsig, igaz. De ez az új keletű és valóban „új keleti” egységfront megragadó. És megható is. Hiszen a fölsoroltak után Sántha Attila szólal, kezében a maga szerkesztette és gyűjtötte hatalmas (2 kg) Székely Szótárral. Hihetetlen nagy munka, hihetetlen érték 13 év alatt.

Ez az ötös fogat juttatja eszembe többek között az egyesek szerint legismertebb székely verset, a Lófürösztés címűt Tompa László (1883–1964) tollából. Imre és Áron (Nagy Imre, Tamási Áron) az allegóriában kérlelhetetlenek, kemények, markosak. Idézem az utolsó sorokat: „Két szíjas székely, bajviselt, konok arcú, ha kínban, tébolyodottan is: Itt fognak állni örökké – / hogy Imre szorítja, Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”

És Budapest felől indul az Előretolt Helyőrség szórása, igazítása errefelé is. Mert Orbán, Sántha, György, Molnár, Muszka nem hagyja magát.