Tisztánlátás és a hagyomány meghallása

Előrehaladtában természetesen nem néz hátra folyton az ember. A választott célt kell követnie, ami ugye előtte van, ám őbenne fogalmazódik meg. Ha viszont néha mégis visszapillant, az is természetes: tisztáznia kell magában, hol tart, milyen a „mezőny”. Ugyanakkor fontos egy másik mozzanatot is figyelembe vennünk: pályánkon akár ha nem is nézünk vissza, de érezzük, hogy honnan indultunk, s hogy mi van mögöttünk. Azt meg látva látjuk, tapasztaljuk, hogy mi zajlik mellettünk: végtagoknak sűrű bevetése jobbról is, balról is, könyöklés, gáncsoskodás…

Illyés Gyula egykor a célok eléréséhez szükséges bátorságról beszélt, illetve arról a segítségről, amelyet egyrészt az elődöktől, másrészt saját tisztánlátásától nyerhet az ember. Lírai hévvel mondotta, hogy „nagy-nagy bátorságra / van szükségem, segítségre, / őseim tömör szavára, / gyermekszemem friss fényére.” (Három öreg)

Könnyű belátni hát, hogy bizony irányt téveszthet, aki nem az ősök „tömör szavára” s egyszersmind a gyermekszem „friss fényére” hagyatkozik. Legyél szülő vagy nevelő, be kell látnod, sem egyiktől, sem másiktól nem tekinthetsz el a rád bízottak útra indításakor. De társadalmi vonatkozásban sincs ez másként. Könnyen bekövetkezik az irányvesztés, egyrészt ha a múltra úgy tekintenek, mint amit – úgymond – végképp eltörülni kell, vagy aminek a retusálása, végső soron meghamisítása lenne a legfőbb cél, másrészt pedig ha mindig valamely külső tényező, mondjuk egy érdekcsoport vagy egy „bölcs” párt szabja meg az egyén és társadalom választásait, úti céljait. Ilyen esetben következik be valójában a parancsuralom, s csak a vágyainkban lehet jelen a köz társasága!

Szinte fölösleges mondanunk, hogy a művészet terén, az értékteremtő munka folyamatában ugyancsak meghatározó szerepet játszik a hagyomány és a kivételes alkotóerő. Ha csupán az irodalom esetét vesszük szemügyre, arra kell tekintettel lennünk, hogy van annak egy személyesebb meghatározottsága, vagyis az író, a mű és az olvasó együttese, és van egy objektív, amin ugye az intézmények értendők. Folyóirat, kiadó, média vállal szerepet a megszületett művek közvetítésében, aztán szakmai és más testületek tevékenykednek az írók képviseletében és szentesítésében, kanonizálásában. Eme meghatározottságok együttes szemlélete teszi lehetővé, hogy valamiféle összképet kapjunk az irodalomról.

Feltéve, hogy egyfajta köztársaságnak tekintjük az irodalmat, jogos a tisztánlátás és a hagyomány tiszteletének követelménye intézményi vonatkozásban is, azokkal szemben, akikre például művek és alkotók értékelése és megítélése hárul. Nagy szükség lehet az ő esetükben is a gyermekszem friss fényére, s az elődök üzenetét is meg kell hallaniuk. Mert bizony egyoldalú és hamis döntésekhez vezethet az elfogultság, a személyes sértettség, a tényvalóságtól való „nagyvonalú” eltekintés, illetve a hagyomány mellőzése. Amint fentebb írva vagyon. A köz társasága helyett valamiféle parancsuralom kerekedik felül ilyetén az irodalomban.