Amikor a harang nem szól

A harangok nagycsütörtökön szólalnak meg utoljára, mert a néphit szerint ezután Rómába repülnek. De nemcsak a harangok némulnak el ezen a napon nagyszombaton délig, hanem az orgonák is, helyettük viszont megszólalnak a templomba hívó kereplők. A fölművelésre vonatkozó tiltások értelmében „nagyhéten szerdáig lehet még szántani, nagycsütörtökön már nem éppen, nagypénteken pedig valóságos vétek”, ugyanis Jézus teste ilyenkor a földben van.

Gonoszűző népszokások is tartoznak nagycsütörtökhöz, jelezvén, hogy a kereszténység bizony jócskán mentett át az ősi rituálékból. A Csíksomlyó mellett Várdotfalva régi gyerekei ilyenkor a padokat ütögették, Kézdikőváron – behasított kérgű fával – a templom melletti földet: így kergették Pilátust annak emlékezetére, hogy Judea római prefektusa megverette Jézust, ellenben Csíkkozmáson, igaz, ott egy nappal később, tehát nagypénteken már egyenesen gyereket kergettek az esti vecsernye után, és verték meg, ha elkapták. Persze utána ki is engesztelték valamivel, hogy ne legyen nagyobb baj belőle.

Néhol a templomban a pap az énekeskönyvével ütötte meg az oltár lépcsőjét, mire a hívők botokkal verték a padokat. Az erdélyi unitáriusoknál az esti istentiszteletet követően fekete posztóval terítették le a szószéket, az úrasztalát és a pap székét. Kézdiszentléleken a déli mise után oltárfosztás következett, amikor is eltávolították onnan a díszesebb textíliákat, virágokat, kegyszereket – elvégre Jézust is ezen a napon fosztották meg ruháitól.

Nagyhétnek a protestánsok is kiemelt jelentőséget tulajdonítottak, naponta rövid áhítatot tartottak a templomban, kerülték a vitát, a veszekedést, különösképpen a káromkodást – lelkiekben igyekeztek felkészülni a húsvétvasárnapi úrvacsoravételre. „A mezőségi Magyarszováton az unitárius hívek a nagyhét alatt minden reggel, mielőtt kimentek volna a mezőre, a templomban, munkaruhában rövidebb istentiszteleten vettek részt. Ilyenkor munkaeszközeiket rendszerint a portikus külső falához támasztották. Az unitárius falvakban egészen a mezőgazdaság kollektivizálásáig az idősebbek este, a lámpavilág mellett Máté és Lukács evangéliumából azokat a részeket olvasták el, amelyek Jézus életének utolsó periódusára vonatkoztak” – írja Pozsony Ferenc az Erdélyi népszokások című munkájában.

Lábmosás, mosakodás

A moldvai Magyarfaluban nagycsütörtökön azért „tókáltak” (kerepeltek) a harangozó és a segédei, mert hitük szerint Jézus „bé van menve Szent Mihály arkangyallal a pokolba, hogy kössék meg Lucifert, amelyiket lehajtottak az égből”. Általános szokás volt a nagycsütörtöki lábmosás, amit az 1970-es évekig gyakoroltak. Halász Péter kutatásaiból tudjuk, hogy korábban ekkor „pirosították” a tojást is, mert úgy tartották, hogy a „tókaszónak meg kell kapnia a veres tojást”.

A nagycsütörtöki liturgia elején búcsút veszünk az ünnepélyességtől, a Dicsőség éneklésekor otthon is egy kis csengővel csengethetünk (pl. valamelyik kisgyermek). Nagycsütörtök eseményei közül kiugrik a lábmosás szertartása, amely a szolgáló szeretet megjelenítése. Az evangélium szerint Jézus szeretetének egy végső jelét adta akkor, amikor megmosta tanítványai lábát. A szeretet jelét mi is a családtagoknak adhatjuk azzal, ha ezen a napon mindenkinek valami szeretet-gesztussal kedveskedünk, a nap végén pedig mindezt imádságos keretben megosztjuk egymással.”

(Romkat.ro)

Az utolsó vacsora közismert jelenetére emlékeztető lábmosás az élővizek tiszteletével és a gyógyító hatásukba vetett lappangó hittel is összefügghet, és a magyar nyelvterület más részein is dívott. Volt, ahol nagycsütörtökön este az emberek kimentek a keresztekhez imádkozni, és amikor a körmenetben vízhez értek, ott megmosakodtak, de akár – mezítláb! – bele is léptek, így előzvén meg különféle betegségetek, sebeket, keléseket, fül- és szemfájást; egyes helyeken néhol az állatokat is behajtották a folyóba (máshol nagypénteken került erre sor). A liturgiamagyarázók ezt hol Jézus urunknak a Cedron-patakba való beletaszításából  eredeztetik, hol onnan, hogy hétszer fürdött meg a Jordán vizében.

Együnk spenótot!

Az 1932-es kiadású Katolikus Lexikon szerint nagycsütörtökön – a 4. század elejétől: úrvacsora napján – enyhített böjt van érvényben, még a húsevés is engedélyezett. Mégis inkább valamilyen zöldfőzeléket, spenótot, fiatal csalánt ildomos enni, hogy egész évben jó termésünk legyen, elvégre zöldcsütörtöknek is nevezik a mai napot. Régebb még az állatok elébe is vagdalt zöldet tettek, a csirkék ételébe például csalánt kevertek.

Az udvarhelyszéki Kissolymoson az unitárius asszonyok ezen a napon vetették el a violamagot, hogy később csokros formát öltsön. A Dévára letelepedett bukovinai székelyek gyephantot helyeztek a kapufélfára.

A magyar „zöldcsütörtök” elnevezést egyesek a német Gründonnerstag téves fordításával magyarázzák, ami gyászcsütörtököt jelent, míg mások a grun-ból (bűnnélküli) eredeztetik. Ezen napon nyitották meg ugyanis a templom ajtaját a bűnbánó bűnösök előtt. Ma vajon ma hányan térnek be, térnek vissza Jézus tanításához? „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak…” – írta pontosan 90 éve Nagycsütörtök című versében Dsida Jenő. Ideje felébreszteni őket mély álmukból!

Címlapfotó: Erdélyi Bálint Előd