Magyarok és hazafiak lenni meg nem szűntek

A 18. század második felében erőszakkal megalakított székely határőrezredek tagjai tulajdonképpen a császárnak esküdtek hűséget. Ám amikor 1848-ban a bécsi udvar szembefordult a felelős magyar kormánnyal, nem sokat teketóriáztak: a haza mellé álltak.

A székely határőrség történetét taglaló sorozatunk első két részében a határőrezredek megalakulásának körülményeit, a határőrök hétköznapjait, az európai hadszíntereken folytatott vitézkedéseit boncolgattuk leginkább Csikány Tamás A székely gyalogezredet története, 1761–1851 című kötete, illetve annak kézdivásárhelyi bemutatóján elhangzottak alapján, most az utolsó felvonáshoz érkeztünk.

Ez nem más, mint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amelynek kapcsán most a két ezred egy-egy zászlóaljának szerepvállalására fókuszálunk, előrebocsátva, hogy a hadrendi köteléken túlmenőn számos határőrtiszt és -katona szolgált más alakulatnál is.

Zűrzavaros helyzet

Bár 1848 tavaszán hallatszottak olyan hangok, miszerint határőrszolgálat béklyói között nem élhető az akkoriban egyre hangzatosabban követelt szabadság, a székelyek nem dobták el a fegyvert, hanem a haza szolgálatában maradtak. És ez a haza – miután a kolozsvári diéta is áldását adta rá – akkor már újra együttesen jelentette Erdélyt és Magyarországot.

A császári hadvezetés ennek úgy próbált elébe menni, hogy például a háromszéki ezredet szülőföldjétől jó távol, a Nyugati–Érchegység környékére vezényelte úgymond rendet tartani, ám 1848. április 25-én az indulásra kész határőr-századok meggondolták magukat, és Anton Puchner altábornagy parancsának ellenszegülve az otthon maradás mellett döntöttek, fegyvereiket pedig Sepsiszentgyörgyre szállították. Végül egy önkéntesekből összeverbuvált zászlóalj, többnyire kiképzetlen újoncok csak elindultak Nagyenyedre, ahol más határőr-egységekkel kiegészülve (közel ezer fő) a földfoglaló mócok és a magyar földesurak közötti, egyre élesedő konfliktust igyekeztek kordában tartani. Aztán amikor június 2-án a románok Mihálcfalvánál közéjük lőttek, bajtársuk halálát okozva, és kaszával támadtak tisztjeikre, határőreink sortüzet nyitottak rájuk. Ez a tizenkét halálos áldozatot követelő incidens szolgáltatott ürügyet Avram Iancuéknak az erdélyi magyarok elleni véres felkelés kirobbantásához.

Közben a május 29-én elkezdődő erdélyi országgyűlés még jobban összekuszálta az amúgy is forrongó állapotokat, kimondván, hogy a „jelenleg fegyvert viselő székelyek… nemzetőröknek tekintetnek”, ugyanakkor a nemzetőri szolgálatot minden rendű székelyre kiterjesztették. Egy másik pontban viszont a korábbi függelmi és szolgálati viszonyokat meghagyták – és hogy a helyzet még zavarosabb legyen: az uralkodó végül is nem szentesítette a határőrség felszámolását előíró rendeletet.

A székely huszárok szerepvállalására ezúttal nem térünk ki, hiszen azt kitűnően összefoglalja Süli Attilának a baróti Tortoma Kiadónál 2019-ben megjelent, A 11. (székely) huszárezred az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban című munkája. Ebből kiderül, hogy nyolc századából csak a két román állományú nem állt a forradalmi magyar kormány oldalára. Egy részüket Délvidékre vezényelték, Nagyenyed védelmében is jeleskedtek, a többiek zöme – az itthon maradt gyalogos határőrök nagy részével egyetemben – részt vett az agyagfalvi nemzetgyűlésen és az azt követő csetepatékban. Bem József, Perczel Mór, Vetter Antal alatt is harcoltak, számos csatában vitézkedtek, és – főként a háromszékiek – végsőkig kitartottak a szabadságharc ügye mellett. Bem életét Jádnál egy székely huszár mentette meg.

Pedig addigra már gróf Batthyány Lajos miniszterelnök is felhívással fordult a székelyekhez, segítenének a magyaroknak a lázongó szerbek leverésében. „Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,/ Tinektek is az árt, aki minékünk” – biztatta őket Petőfi is. A Nagyenyeden állomásozó zászlóalj azonban csak augusztus elején érkezett meg Szegedre – még mindig császári zászló alatt. Jelentős veszteségeket elszenvedve vettek részt a szerbek által tartott Szenttamás sikertelen ostromában, a hadműveletet irányító Mészáros Lázár hadügyminiszter mégis rájuk akarta kenni a kudarc okát, mondván, a sűrű ködben a velük együtt támadó csapatokra lövöldöztek.

Innen tovább, nyugat felé vezényelték őket, immáron Jellasics bán horvát csapatai ellen, de a szeptember 29-i győztes pákozdi csatát „lekésték”. Az ellenségnek az országból való kiszorításában azonban szerepet kaptak – most már hamarosan őrnaggyá előléptetett, sepsiszentgyörgyi születésű (1799), 18 éves kora óta katonáskodó Szilágyi Sámuel százados vezetésével.

Október közepén a ma Ausztriába eső Parndorf környékén találjuk őket, innen fordultak azon kéréssel feletteseikhez, bár a téli időszakra engedjék haza őket. A pozitív válasz hatására aztán Mannswörthnél olyan vitézül harcoltak Guyon Richárd őrnagy egységében, hogy még Görgei Artúr vezérőrnagy, a magyar honvédség későbbi fővezére dicséretét és Kossuth köszönetét is kiérdemelték! Az más kérdés, hogy a schwechati csata ettől még elveszett, és Bécset nem sikerült felszabadítani.

Hazafelé a nyugati végekről

A háromszékiek később még Felvidéken, Pozsony környékén hadakoztak, és csak november 9-én, kilenc hónapos szolgálat után vehették az irány hazafelé. Útközben Budán, a Nemzeti Múzeum udvarán szentelték fel új zászlójukat, a zászlóanya szerepét Kossuth felesége vállalta. Ez egyben azt is jelentette, hogy a határőrzászlóalj honvédzászlóaljjá minősült át. „Nem pihenni, harcba mentek ismét, a szabadság zászlója alatt küzdendők, hazátok függetlenségéért” – jegyezte meg búcsúztatásukkor Simon Ferenc budavári káplán, és akkor még senki sem sejtette, mennyire igaza lesz.

A honvédekké történő „előléptetés” azonban háromszékieket nem akadályozta meg abban, hogy miután megtudták, hogy Arad felé kerülőt kell tenniük, és ott találkozniuk csíki bajtársaikkal, fel ne lázadjanak a parancs ellen. Végül csak egy részük, a nyolcszáz fő negyede vette az irányt Aradnak, a többiek meg egyenesen Nagyváradnak.

Hazatérésről azonban szó sem lehetett! Alighogy Zsibóhoz értek (december 19-én), már vissza kellett verni Puchner csapatainak támadását. Időközben ugyanis nagyot változott a világ a románok és szászok felkelése által is megnyomorított Erdélyben, ahonnan Bem tábornok igyekezett kiszorítani az ellenséget, és minden bevethető katonára szükség mutatkozott.

A háromszéki zászlóalj Czetz János különítményének kötelékében állta a sarat Zsibónál, Gálfalvánál, 1849. január 21-én pedig – közben 750 főre apadván – Nagyszeben környékén, ahol súlyos véráldozatukkal sem tudták dűlőre vinni Nagyszeben megkísérelt ostromát. De négy nap múlva innen, Vízaknáról legalább hazatérhettek, így sem a vízaknai, sem a piski csatában nem vettek részt.

És közben merre jártak a csíkiak?

A két évvel korábbi bukovinai bevetés révén meggyengült csíki határőrezred hat századból álló, összesen tehát mintegy ezerfős zászlóalja, soraiban megannyi családapával, jóval a háromszékiek után, 1848. augusztus 14-én indult Délvidékre, egy század pedig Torda vármegyébe rendfenntartói feladok ellátására. Útközben, Arad környékén két századot a román felkelők megrekcumolására irányítottak, a többiek szeptember 13-án érkeztek meg a verbászi táborba.

Az Arad környékén hagyott századok közül az 6. számú szeptember 22-én érkezett meg Versecbe (az 5. század csak október elején a bácskai Feketehegyre), ahol egy vesztfáliai, titokban császárhű ezredes majdnem elcsavarta a fejüket, magával akarván vinni őket. Szerencsére időben észbe kaptak, maradtak, és a többségében sváb lakosú várost megvédték a szerb támadókkal szemben. Később az akkor még alezredes Damjanich János vezényletével, Rózsa Sándor betyárjaival az oldalukon vették be Strázsa települést, és mutatták meg, milyen kegyetlen is tud lenni, akit honvágy gyötör.

Ők is vérüket hullatták Szenttamás sikertelen ostromában, de a csíkrákosi Csiszár Antal által őrzött fekete-sárga zászlójukat ekkor már nemzeti színű szalag ékesítette. Innen a bácskai Ókérre, majd november elején Futakra kerültek, ahol viszonylag csendesebb hetek vártak rájuk, ám a semmittevés tovább fokozta a honvágyukat, ami kisebb-zendülésekhez is vezetett. November közepén indultak haza, illetve Arad felé, de ott még keserves harc, őrszolgálat várt rájuk. A vár december 3-i, sikertelen ostromában is részt vettek, a felmentő sereg elől viszont – legalábbis egyes jelentések szerint – Kisszentmiklósnál két századuk harc nélkül megfutamodott, aminek következtében nemcsak ágyúk kerültek az ellenség kezébe, hanem a magyar csapatok fejveszett menekülését is előidézte.

Sebesültjeiket hátrahagyva, 1849. január 11-én vették az irányt Erdély felé. „Jutalmat adni nem tudunk, de a nemzet történetében Szent Tamás, Verbász és más helyeken tanúsított vitézségetek meg lesz örökítve, s az utódok kegyelettel fognak emlékezni rólatok, kik annyi nyomor és szenvedés közben magyarok és hazafiak lenni meg nem szüntetek” – hangzott el búcsúztatásukkor.

A hátravonszolt tábornok

Ám ahelyett, hogy a legrövidebb úton, a Maros mentén haladtak volna kelet felé, a hegyek közé, a forrongó Zaránd vármegyébe irányították őket. Itt Nagyhalmágyon, Körösbányán, Brádon igyekeztek biztosítani a közrendet, a román felkelők álnok támadásaitól feszt veszélyeztetve, mígnem a január 21-én, Nagyszeben első ostromakor kudarcot elszenvedő Bem magához nem rendelte őket. Február 4-én viszont még éppen Körösbányán borozgattak, miközben

„Négy nap dörgött az ágyu

Vízakna s Déva közt,

Ott minden talpalatnyi

Földet vér öntözött.”

Az erdélyi hadjárat egyik fordulópontját jelentő piski csatához a zászlóalj fele már azzal a reménnyel a tarsolyában sorakozott fel február 9-én, hogy ha jól harcolnak, tényleg hazamehetnek. A székelyek kitűnően helyt álltak, az ütközetet részben nekik köszönhetően sikerült megnyerni, már csak azért is, mert szigorúan visszakergették a harc elől megfutamodó honvédeket, a sőt az ősz tábornok életét is megmentették.

„Bem úr! – szólt oda neki egyikük a csata hevében. – Menjen maga hátra, oda, ahol nem sivítanak olyan nagyon ezek a rusnya fekete golyók, mert látja maga, ha mű elesünk, az még nem olyan nagy baj ám, de ha maga esik el, az nagy baj lesz ám, mert akkor nem lesz nékünk Bemünk; menjen hát hátra, no!” – s azzal a lova kantárszáránál fogva hátravezették a magyarul egy szót sem értő, és ezért kiabálva tiltakozó hadvezérüket. De amikor az egyik segédtisztje megértette vele, „hogy ebben az erőszakos retirációban a legtisztább jóakaratból részesítették”, jót nevetett, megdicsérte őket, és másnap hazaengedte a csíkiakat. Bem egyébként annyira szerette a székelyeket, és bízott bennünk, hogy 1849 elején a határszéli elhagyott román falvakat is nekik akarta adni – a tervnek, miszerint 4 zászlóaljba osztva „birtokukba ünnepélyesen be is fognak vezettetni”, végül Kossuth tett keresztbe.

A két határőrzászlóalj maradéka tehát néhány nap eltéréssel ért vissza Székelyföldre, de korántsem pihenni, hanem további áldozatot hozni szülőföldjük önvédelmi harcában, különösképpen a háromszékiek.

Nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1851. január 22-én I. Ferenc József az erdélyi határőrvidéket megszüntette, és miközben huszárezredünk megőrizte a 11. számot, a székely határőrezredek helyett immáron a reguláris hadsereg kötelekébe tartozó két – 5. és 6. – gyalogezredet hoztak létre Czernowitzban és Stanislauban. Bár ezekhez toborzás szempontjából a székelységnek már egyre kevesebb köze volt, ez nem azt jelentette, hogy a későbbiek folyamán ne kellett volna a vérét adnia a hazáért. Vagy csak a császárért.

Címlapfotó: Jan Styka: Panorama Siedmiogrodzka (1897–1902), Muzeum Okręgowe, Tarnów