Tojáshímek és üzenetük az avar kori karcolásoktól a vétett útig

A kutatók abban többnyire egyetértenek, hogy a tojás a Kr. u. 4. századtól már biztosan kapcsolódik a húsvéthoz, miután bekerült a szentelmények közé. De már jóval a kereszténység előtt díszítették azokat, és az ősi motívumok még ma is használatosak.

Bizony, már a Krisztus előtti időkben, az ókori magas kultúrákban szokás volt tojást ajándékozni, Egyiptomban, Perzsiában vagy Sumerban a halottak mellé tették! Hogy akkor milyen jelentéstöbbletet tulajdonítottak nekik, arra nézve csak sejtéseink lehetnek, de mivel a kiszombori hun–avar temető egyik sírjában a régészek a halott kezében találtak pirosra festett, karcolt tojáshéjat, az akár arra is engedhet következtetni, hogy a természet örök körforgását, a testből kiszabaduló lelket, a föltámadást, az újjászülető élet reményét jelképezte. És aztán ahogy az ősi tavaszköszöntő ünnepet átkonvertáltuk a kereszténységbe, úgy vált a piros – az élet, az egészség színe – a keresztre feszített Krisztus vérévé. Moldvai testvéreink úgy tartják, Jézus kiömlött vére színezte pirosra a tojásokat.

Egyes teremtésmondák szerint maga a világegyetem is tojásból jött létre: az őstojás kettéhasadt, így keletkezett az ég és a föld. És mivel a születés, a teremtés titkát is magában hordozza, érthető, hogy tavasszal, a természet újjáéledése idején még inkább a figyelem fókuszába kerül. Ilyenkor kell a leghatékonyabban védekezni az ártó szellemek ellen – nos, a piros szín vélhetően éppen ezt a célt szolgálta.

Forrásaink szerint már a 4. században egyházi áldásban részesítették (a húsvétot a 3. századtól ünnepeljük), ám ennek hivatalos bevezetéséről csak a 12. századtól kezdve van tudomásunk, a hímes tojásnak húsvéti ajándékként való használata pedig a 16. század elejétől kezdett elterjedni Európában, így a Kárpát-medencében is, míg például Kínában több mint 2000 éve használatos ajándéktárgyként. Mifelénk ez részben gyakorlatias okokra visszavezethető, hiszen a böjti időszakban – miközben a tyúkállomány is növekedett – sok tojás felgyűlt, amitől ildomos volt célszerűen megszabadulni, illetve megkülönböztetni a frissektől. Kezdetben csak a keresztanyák lepték meg vele a keresztgyereküket, később a lányok is ily módon jelezték, melyik legény udvarlását fogadnák a legszívesebben. És ez különféle motívumok rávivésével tették egyértelművé.

Balázs Márton 3600 tojása

A motívumkincsük iránti szakszerű érdeklődés kezdetei a 19. század végéig vezethető vissza, amikor – egészen pontosan 1898-ban – a magyar Néprajzi Múzeum az Ethnographia című folyóiratban közzétett felhívásában húsvéti tojások gyűjtésére, beküldésére biztatta a fővárosi és vidéki értelmiséget, főleg tanítókat, tanárokat. A szilágysomlyói születésű (1867), de 1893-tól 1937-ig Kézdivásárhelyen tanárkodó, iskolát igazgató Balázs Márton olyan lelkesen vetette bele magát ebbe a munkába, hogy összesen 3600 írott tojást sikerült összegyűjtenie, és ezeket le is rajzolnia. Gyűjteményét később szétosztotta különféle múzeumok, iskolák között, de java része tönkrement, elkallódott, közel kétszázat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban is őriznek belőle. Ez utóbbi értesítőjében tette közzé 1902-ben A háromszékmegyei húsvéti írott tojásokról és népszokásokról című dolgozatát.

Balázs Márton a motívumok akkor még használatos népi elnevezéseit több csoportba osztotta:

• növényi formák utáni elnevezések, ezen belül is külön virágok (tulipános, liliomos, nárcillusos, rózsás stb.), levelek (pálmás, herelapis, akácleveles stb.) és gyümölcsök (cseremakkos, meggyágas, dióbeles stb.);
• állati formák utáni elnevezések (pillangós, kígyós, berbécsszarvú stb.)
• mértani alakzatok (körös, kockás, táblás, tévedt utas, molnárablakos stb.)
• más tárgyak utáni elnevezések (villás, gereblyés, kantáros, bárdos stb.), de ezen belül is megkülönböztette
• a nemzeti vonatkozású rajzokat (címeres, koronás, pajzsos stb.)
• szerelmi vonatkozásúakat (égő szíves, szomorú szíves, boldog szívek stb.)
• a vallási vonatkozásúakat (keresztes, oláhkeresztes, Krisztus vére stb.)
• és a határozatlanabb formákat (ágas, nagyvirágos, pettyegetett stb.),

megjegyezve, hogy „ezeken kívül a virágdíszeknél, a mértani és egyéb alakzatoknál is számtalan forma él még, a melyekre magyarázatot vagy elnevezést a legnagyobb utánjárással is alig, vagy éppenséggel sem lehet találni.”

Keleti gyökerek

Ezek után természetesen mi sem akarjuk megmagyarázni ezeket, de a már említett, avar kori karcolt tojások jó iránymutatók lehetnek e tekintetben. Annál is inkább, mert például Kisné Portik Irén gyergyószentmiklósi néprajzkutató is a régi belső-ázsiai népek tavaszköszöntő ünnepségéig vezeti vissza eredetüket, és értelmezésében a természet megújhodásához, az anyaföld ébredéséhez, a Nap teljes ragyogásában való visszatéréséhez és a rontás elhárításához kapcsolódnak az ősi motívumok, „ezeket látjuk a húsvéti tojásokon is”, mondja. Az őstojástól húsvétig címmel tavaly megjelent kötetében közzétett mintakincs közel másfélezer tojáshímet tartalmaz, igaz, azok nemcsak a székelyek és csángók által használatosak, hanem a Kárpát-medence majd valamennyi tájegységét felölelik. „A hímes tojásokon jelenleg alkalmazott jelek kapcsán eszünkbe sem jutna, hogy pogány mintázatok köszönnek vissza a keresztény asztalokról is” – nyilatkozta.

A gyimesi csángómagyarok által a legrégebbinek tartott „vétett út”-as tojáshímet Takács György szkíta eredetűnek véli Kr. e. 7–6. századi leletegyüttesek motívumkincse alapján, de más kutatók Dél-Iránban (kaskai törzs), a Kaukázusban (kajtagok) és Anatóliában (pl. a jörüköknél, ahol a neve görbe út) is megtalálták a párhuzamait. A bukovinai székhelyek egyébként veszett utas, labirint néven ismerik, Háromszéken szintén veszett utas, köves utas, tévedt utas a neve. De hasonló elnevezésekkel illetik a magyarsággal a Keleti–Kárpátokban gyakran érintkező huculok (végtelen, görbe út, cigány út) vagy a románok (vétett út, vétett ösvény, labirintus, juhász a nyájával, tejút) is. A hárompataki csángók szerint régen ezt a tojást kellett először megírni, csak az után lehetett a többit, miközben a kostelekiek véteknek tartották tyúkmonyra vinni. Ennek a hímnek a felvitele előtt azonban a világot jelképező tojást kivételesen nem osztják fel, hiszen azt egyetlen pontból kiindulva és ugyanoda visszatérve teljesen körbefutja. A magyarság körében csak Erdélyben és Moldvában fordul elő, pontosabban a gyimesi, a dévai, a hétfalusi csángóknál, illetve a Barcaságban, Háromszéken és Bukovinában.

Ezen az állásponton van Dimény-Haszmann Orsolya néprajzos is, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője, akivel a zabolai Mikes-birtokon Az emberek inspirálnak nevű egyesület által virágvasárnap tető alá hozott hímestojás-kiállításon volt módunk elbeszélgetni. Úgy véli, a karcolt vagy írott tojás és a magyarság kapcsolata valóban „nagyon-nagyon régi”, a motívumok a tavaszhoz, a természethez köthetők, és éppen ebből kifolyólag „a szerelem is megjelenik bennük, azaz akár szerelmi ajándéktárgynak is lehet nevezni egy tojást, hiszen a leány azt írta meg a szívét elrabló legénynek.”

Nem beskatulyázható történet

Nincs meglepődve azon, hogy Balázs Márton több mint száz évvel ezelőtt 3600 mintát tudott összegyűjteni, hiszen a díszítmények állandóan változnak, átalakulnak, ötvöződnek. „A népművészetben éppen az a szép, hogy folyamatosan új dolgok jönnek be. Hímekről lévén szó, azokat mindig alakítja az az asszony, aki írja a tojást, hozza a tehetségét, hozza a tudását. Tehát ez nem egy ilyen beskatulyázható történet, ezerfelé variálható. De csak az marad meg, kapaszkodik meg, aminek van valamilyen hagyománya” – magyarázza Orsolya.

Vele is előfordul, hogy elkezd írni egy tojást, „és lehet csak azért, mert véletlenül elhúzok egy vonalat, elrontok valamit, abból egyéni díszítmény születik”. De a múzeum keretében immár több évtizede működő tojásíróműhely-foglalkozásokon, amiket mostanság az unokatestvéreivel közösen vezetnek, azért arra törekednek, hogy a gyerekek az eredeti motívumainkat tanulják meg, hiszen „azt tovább kell vinni, hogy ne csak könyvekben maradjanak meg, hanem élő tudásként is.”

Azt is megerősíti, hogy míg a Gyimesekben mindig is a piros szín volt a meghatározó, Háromszéken emellett a feketét és a sárgát is használták, használják; utóbbi vélhetően Krisztus utazásának legendáját idézi fel, amikor is a tojáshéjat arannyá változtatta, és egyben a napra, a gabonára vagy a mézre utal. Egyes helyeken előfordul a szentelt vizet szimbolizáló kék szín, mint a remény jelképe, vagy természet és a tavasz színe, a zöld is. A motívumok közül Háromszéken a tulipános a leggyakoribb, illetve annak több tucat változata. De a lényeg: akárcsak a festett bútorok, kézimunkák vagy székelykapuk esetében, a minták alapján nagyon szépen kirajzolódnak az egyes tájegységek, sőt, azokon belül akár külön a települések.

Orsolyának meggyőződése, hogy a tojásírást mint népművészeti ágat egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye. „Amíg a húsvét ünnepét megtartjuk, amíg lesznek olyan mesterek, akik ezt továbbadják, addig nem gondolom, hogy emiatt aggódni kéne. Most a mi feladatunk megtanítani a gyerekeinket, majd rajtuk a sor. Hagyományaink mindig is «apáról fiúra» öröklődtek” – bizonygatja, és igazát jól alátámasztja a csíkszeredai Váta Réka példája, aki csak pár éve ismerkedett meg a hímezéssel, de máris gyönyörű tojások kerülnek ki a kezéből, mint ahogy arról az említett kiállításon magunk is meggyőződhettünk.

Nem mind növényi, ami piros

„A párom kosteleki származású, de a gyimesbükki sógornőm, valamint az ő nagymamája tanította meg nekem, aztán évről évre egyre jobban érdekelt, és most már minden tájegységről próbálok egy kicsit inspirálódni, tudatosan” – meséli. Bár nagyrészt gyimesi motívumokat használ, a piros mellett más színektől sem riad vissza, kihasználva, hogy „idegenként” a helyi hagyományok kötöttségeitől mentes alkotói szabadságot élvezhet. Kedvenc motívumai a Mária tenyere, a töltött rózsa, a kakastaréj, az ujjas, a bojtos és a kicsi cserelapi. A színek előállításához növényi alapanyagot is használ ugyan, hagymahéjat, kávét, áfonyát, lilakáposztát, bodzabogyót, aranyesőt, virágot – de a piroshoz csak bolti festéket.

A jó pár évvel ezelőtt elhunyt Antal Sándorné Tankó Mária gyimesbükki tanítónő 1990-ben kezdte el az írott tojások gyűjtését, többnyire a szőlőfalujához tartozó patakvölgyekben, később gyimesközéploki és -felsőloki rokonai, ismerőseit is felkereste gyűjteménye gazdagítása céljából. „Előbb magukat a tojásokat gyűjtöttem, de ezek nagy helyet foglaltak, törékenyek voltak, és nyáron a meleg hatására egy részük menthetetlenül szétrepedt, így el kellett dobnom őket. Ekkor kezdtem a mintákat egy füzetbe rajzolni, sorszámozva, mindeniknek az elnevezésével, egy más füzetbe pedig a tojásírók nevét, lakhelyét, életkorukat és a gyűjtés évét jegyeztem be. A mintás füzetet a múzeum látogatói kézbe vehették és átnézhették, sőt húsvét táján magam is, mások is ebből válogattuk a nekünk tetsző mintákat” – írja az 1999-ben megjelent, Gyimesi írott tojások című munkájában, ahol 216 tojásmintát közöl.

Legnagyobb ámulatomra ugyanezt mondja a gyimesbükki Molnár Erika is, aki több mint másfél évtizede műveli a nagyszüleitől, rokonaitól eltanult „mesterséget”. Mármint, hogy bolti festéket használ. Mielőtt azonban ezen hosszasan eltöprenghettem volna, a szomszédos asztalnál kiállító, kézdivásárhelyi Opra Etelka már el is magyarázta ennek a titkát: szép piros színt hagymából nem lehet kihozni, csak a brazil pillangófaként is ismert piros berzseny kérgéből, ami drága is, meg nehezen is beszerezhető. Ő maga viszont kizárólag növényi alapanyagból dolgozva festett meg pontosan ötszáz tojást, felét a Balázs Márton hagyatékában fellelhető, felét más gyűjtőktől származó háromszéki motívumokkal. De vele csak a húsvéti tojások rejtélyes világában folytatott kalandozásunk második részében ismerkedhetnek meg olvasóink!

Címlapfotó: Kocsis Károly