Fél évszázada a főtér ékessége

Ma van fél évszázados évfordulója annak, hogy Kézdivásárhely főterén felavatták a Gábor Áron-szobrot. Az ágyúöntőt ábrázoló műalkotásnak meglehetősen kalandos története van, az alábbiakban megpróbáljuk annak egy részét közölni dr. Dimény Attila, a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum vezetője elmondása, illetve az általa rendelkezésünkre bocsátott forrásanyagok alapján. A kerek évforduló kapcsán ma 11 órakor megemlékezést tartanak Kézdivásárhely központjában.

Gábor Áron személyiségét bizonyára nem kell bemutatni olvasóinknak, az 1814. november 27-én Bereckben született, 1849. július 2-án Uzon és Kökös között hősi halált halt ágyúöntő emlékét könyvben, dalban, műalkotásokban egyaránt megörökítették. Felsőháromszéken két köztéri szobra található, egy a szülőfalujában, egy Kézdivásárhelyen. A berecki, 1992-ben felavatott műalkotás Vargha Mihály szobrászművész, a céhes városbeli Nagyvarjasi Oláh Sándor munkája – ez utóbbi kerek ötven esztendeje díszíti Kézdivásárhely főterét.

Az első szoborállítás és a „hazatérés”

1942-ben szoborpályázatot hirdettek, amelyen negyven művész vett részt; a gipszmodelleket múzeumok őrzik. Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áron-szobrát előbb Nagyváradon, majd 1971-ben Kézdivásárhely főterén állították fel. „Kézdivásárhelyen, de Háromszéken korábban is volt próbálkozás arra, hogy az ágyúöntő emlékére szobrot állítsanak. 1942-ben elkészültek a makettek, ebből egy, a Dózsa Farkas által készített itt, a múzeumban, a többiből néhány a berecki Gábor Áron-emlékházban látható. Sajnos a háború kimenetele nem tette lehetővé itt a szoborállítást, Nagyváradon, az akkori Gábor Áron Hadapródiskola kezdeményezésére azonban sikerült kivitelezni, így került ott felavatásra 1943. június 27-én Oláh Sándor munkája. Az a néhány idős ember, aki 2003-ban Horváth Gyula vezetésével réztáblával megjelölte a Gábor Áron-szobrot, kadétként jelen volt a nagyváradi ünnepségen is. Az impériumváltást követően a szobor lekerül a talapzatáról, a kézdivásárhelyi történet igazából 1970-től arrafelé íródik, amikor dr. Kováts Lajos levelezésbe kezd néhai Farkas Árpád költővel, helyet keresve a műalkotásnak. Tudni kell, hogy akkor Nagyváradon a múzeum nem a püspöki palotában működött, hanem a Körösiben, amely a park környékén volt egy kisebb épületben, a szobor ott várta, hogy ismét közszemlére kerülhessen” – magyarázta az előzményeket dr. Dimény Attila, hangsúlyozva, hogy dr. Kováts Lajos muzeológus és biológus elsődleges érdeme, hogy az ágyúöntő „hazatérhetett”. Az Incze László Céhtörténeti Múzeum vezetője megmutatta azt a levelezést is, amit Kováts Lajos folytatott Farkas Árpád újságíróval, ez a féltve őrzött anyag az akkor Fehérgyarmaton élő dr. Kováts Lajosné 2012. június 12-i felajánlása révén került az intézmény tulajdonába.

Az első, Nagyváradon 1970. január 15-én keltezett levél meglehetősen szűkszavú, Kováts Lajos gratulál egykori tanítványa, Farkas Árpád írásaihoz, kéri a címét, hogy oda tudja küldeni további leveleit. A legérdekesebb ebben a levélben a következő néhány sor. „Amennyiben címét megkapom, szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon” – írta Kováts Lajos.

„Nagyon szívesen teszek eleget bármilyen kérésének, s ha hazakívánkozó közös ismerősről van szó, még inkább!” – írta válaszlevelében Farkas Árpád. Ezt több levélváltás követi, a következő, 1970. február elsején keltezett válaszában a váradi muzeológus már jelzi, hogy Gábor Áron szobráról van szó, akivel „gyakran állunk egymással szemben a múzeumudvar egyik szögletében, s hangtalanul beszélgetünk; ő a múltról, én a jelenről”. A nagyváradi szakember arra biztatja volt tanítványát, hogy érdeklődjenek a szobor hollétéről, mivel meglátása szerint az ügyben az akkori Kovászna megyei művelődési bizottság tudna eljárni, „kellő diplomáciával” pedig el lehetne érni, hogy az akár a kökösi hídhoz, akár Eresztevényre, akár Csíksomlyóra kerüljön. Kézdivásárhely neve a levelezésben nem merült fel. Farkas Árpád 1970. április 28-án már arról tájékoztatja volt tanárát, hogy Sylvester Lajos, a megyei művelődési bizottság elnöke megjárta Nagyváradot, sikerült elintéznie, hogy az őrnagy hazatérjen. Ezt Kováts Lajos 1971. szeptember 22-én keltezett levelében meg is köszöni.

Kedvező konjunktúra

„Jó tudni, hogy az 1968-os csehszlovákiai konfliktus nálunk is lecsapódott, legalábbis ami a kisebbségeket érintette. Szobrokat lehetett állítani, múzeumok létesültek. Ehhez még hozzájárult az, hogy 1968-ban – mikor Nicolae Ceaușescu ide látogatott – az államfő Dózsa Györgyöt és Gábor Áront emeli ki mint székely hősöket, így attól arrafelé a párt szellemiségében már nem képeznek ellenségképet. Tehát a nemzetközi politikai helyzet, a párt kinyilatkoztatása együttesen oda vezet, hogy Kovásza megye akkori vezetősége, Sylvester Lajos közbenjárására elindítja azt a folyamatot, amely Kézdivásárhelyre hozza a szobrot” – magyarázta a hátteret Dimény Attila.

Hozzátette: a szobor leleplezése a múzeumhoz is kötődik, ugyanis az akkori terv az volt, hogy az intézményt és a műalkotást egyszerre avatják fel. Az elképzelés szerint 1971 áprilisában adták volna át az egykori tanácsházat múzeumnak, de erre objektív okok miatt csak 1972. március 2-án kerülhetett sor, míg az őrnagy szobrát 1971. szeptember 8-án felavatták. „Nem feltétlen Kézdire szánták ezt a szobrot, valószínű, hogy a politikai konjunktúra akkor azt kívánta, hogy ide kerüljön, hiszen Kováts Lajos nem egyértelműsített” – tette hozzá Dimény Attila. „Ez a szoborállítás azt szimbolizálja, hogy az emberek lokálpatrióták voltak, rendszertől függően felpártolták a magyar értékeket.”

Kézdivásárhelyi ünnepnap

(Gábor Áron szobrának leleplezése – megjelent a Megyei Tükör 1971. szeptember 10-i lapszámában)

1971. szeptember 8. emlékezetes nap marad Kézdivásárhely számára. A délutáni órákban a város több lakosa gyűlt össze a főtéren, hogy részt vegyen Gábor Áron, a legendás hírű székely ágyúöntő hős szobrának leleplezésén. A város lakói, őszöreg emberek és kisiskolások jöttek el e nagyszerű ünnepségre, melynek eredményeképpen új színnel gazdagodott a város külső képe, de a város szellemisége is egyúttal. A szoboravatásra összesereglett kézdivásárhelyieket és az ideérkező vendégeket, a megyei pártbizottság, a megyei néptanács, társadalmi és művelődési szervek képviselőit Márton Albert elvtárs, a Román Kommunista Párt Kézdivásárhely városi bizottságnak első titkára, a város polgármestere köszöntötte. (…) „Alig két évvel ezelőtt nagy megelégedéssel fogadtuk a sepsiszentgyörgyi megyei múzeum részlegeként megszervezett kézdivásárhelyi Gábor Áron emlékmúzeumot és céhtörténeti kiállítást. Rövidesen megnyílnak Kézdivásárhely várostörténeti múzeumának kapui, s a mai napon pedig résztvevői lehetünk egy impozáns Gábor Áron-szobor leleplezésének.“

Gábor Áron történeti jelentőségéről és eszméinek, munkásságának szerepéről Sylvester Lajos, a megyei művelődési és művészetügyi bizottság elnöke beszélt: „Néhány perc múlva, Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrászművész alkotásának leleplezésével az ágyúöntő ezermesternek és legendás hírű székely szabadságharcosnak és az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harcoknak állítunk, kegyeletünk jeléül, méltó emléket. Ezzel a kézdivásárhelyi emlékművel egyel gyarapodik tehát azoknak a zarándokhelyeknek a száma, amelyek valamennyiünknek, akik e tájakon élünk, és mindazoknak, akik erre járnak, idézni fogják e város és e vidék lakosságának a múlt századi forradalmi eseményekben betöltött szerepét, évszázados szabadságvágyát (…)”.

A monumentális szobor leleplezése után Király Károly elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára mondott beszédet, majd megyénk műkedvelő csoportjai a hazát, a pártot és a legendás hős emlékét idéző műsort mutattak be.

Előzmények

Kézdivásárhelynek sokáig nem volt köztéri szobra, bár az erre irányuló szándék már a 19. század végén megmutatkozott. Az első világháború kitöréséig nem gyűlt össze az ehhez szükséges pénzalap, az impériumváltás okán az ügy elcsendesedett, és csak a „kicsi magyar világban” került ismét napirendre. Holott korábban Kossuth Lajosnak kívántak méltó emléket állítani, ekkor már Gábor Áron szobra mellett kardoskodtak.

Igen, joggal nevezhetjük kardoskodásnak a Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy között az 1940-es évek elején kialakult vitát, hiszen mindkét város magáénak szerette volna tudni a neves ágyúöntő hős köztéri szobrát, sőt Bereck is kinyilvánította erre irányuló jogosultságát. Az előzményekhez tartozik, hogy Bereck elöljárósága már nem sokkal az első világháború előtt megrendelt egy Gábor Áron-szobrot Istók János csángó származású hétfalusi művésztől, aki Budapesten hozzá is fogott az elkészítéséhez, de időközben Erdélyt elszakították az anyaországtól, és mire kiöntötte, már nem lehetett hazaszállítani.

A második bécsi döntéssel ismét lehetőség nyílt az ágyúöntő őrnaggyal szembeni tartozás lerovására. Bár a céhes városban már 1941 februárjában megalakították az illetékes szoborbizottságot, egy ideig úgy tűnt, hogy a megyeszékhely lesz a befutó. Végül mégis a kézdiek tették meg a döntő lépést, Dabóczy Mihály budapesti szobrászművészt kérvén fel a mű elkészítésére, aki az előleget is átvette. Ám az a „magyar világ” túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy a szobor elkészülhessen, félkész állapotában eltűnt a zűrzavaros időkben, azóta nem tudni semmit róla. Ezzel párhuzamosan Sepsiszentgyörgyön sem mondtak le a szoborállításról, de a pályázatot megnyerő Varga Ferenc budapesti szobrászművész alkotásának csak a talapzata készülhetett el az új városháza előtti téren, az 1944 májusára tervezett avatót már nem lehetett megtartani.

Ha ebben az időszakban Háromszéken nem is sikerült felállítani Gábor Áron szobrát, Nagyváradon igen: 1943. június 27-én az ottani, nevét viselő hadapród-iskola előtti téren, fiatal tüzérjelöltek díszsora, illetve bereckiek küldöttség előtt leplezték le Nagyvarjasi Oláh Sándor remekbeszabott művét. Ám nem maradhatott sokáig a helyén, hiszen szálkának számított az új román hatalom szemében, főleg a határhoz közel eső Nagyváradon, ezért már 1945-ben „száműzték” az ottani múzeum udvarára. Jó két és fél évtizeddel később ezt a szobrot „csempészték” egy színházi díszletszállító gépkocsin Kézdivásárhelyre, és avatták fel pontosan 50 évvel ezelőtt, 1971. szeptember 8-án.