Fedezd fel Kazahsztánt!

Az utóbbi időben egyre több hír jelenik meg a hazai és a világsajtóban egyaránt egy közép-ázsiai országról, Kazahsztánról. A világ 9. legnagyobb területű állama hatalmas kőolaj, földgáz és ásványkincskészletekkel rendelkezik, ezért a nemzetközi piacok és a befektetők számára rendkívül felértékelődött. De nem csak nekik!

Az európai toplistás turisztikai helyek zsúfoltságától, a turistákra kivetett extraadóktól, a helyi lakósok közutálatától menekülő utazóközönség részére Kazahsztán egy felfedezetlen paradicsom, gyönyörű tájakkal, gazdag történelemmel és kultúrával. Szerencsésnek tartom magam, hogy egy újságíróknak szervezett síverseny apropóján ellátogathattam Almatiba, az egykori kazah fővárosba és megismerhettem ennek a méltatlanul elfelejtett országnak egy kis szegletét.

Reggel fél nyolckor landolt a repülőnk Almatiban Kazahsztán legnagyobb városának nemzetközi repülőterén. Pillanatok alatt megkaptam a poggyászomat és legalább ilyen gyorsasággal sikerült az útlevél és a vámvizsgálaton is túljutnom köszönhetően a nyugati állampolgárokra vonatkozó vízummentességnek. A szervezők által biztosított kisbusz ablakából izgatottan figyeltem a havas tájat, a város közelében az éggel ölelkező Tien-San pazar hegycsúcsait. Valahol ott bújik meg a Talgar – hágó a maga szerény 3200 méteres tengerszint feletti magasságával, amely a verseny helyszínének a Shymbulak, kazakul Csimbulak sícentrumnak a legmagasabb pontja is egyben.

Mintegy húsz perces út után érkeztem meg Almati egyik külvárosában, a Medeu völgy szélén található szállásomra. Nem véletlenül választották ezt a helyszínt a szervezők. Innen már könnyedén, akár helyi buszjárattal is el lehet jutni a mintegy 150 forintnak megfelelő helyi pénz, tenge kiperkálásával a közeli 1691 méteres tengerszint felett kialakított Medeu sportkomplexumhoz, ahonnan egy csaknem 5 kilométer hosszú kabinos lift viszi fel a látogatókat a sípályákhoz. Kihasználva, hogy korán érkeztem, úgy döntöttem, hogy felfedezem az „almák apját” vagyis Almatit. Felpattantam egy kínai gyártmányú buszra és mintegy tizenöt perc alatt a belvárosban voltam. Igazi posztszovjet hangulatot árasztó épületek sokasága vett körül, óvárosi rész tulajdonképpen nincs is.

Persze, vannak igazán szép régi épületek, ahogy nagyon modernek is, de többségében a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben épült irodákat, lakóépületeket látni. Ami figyelemreméltó viszont az a sok zöldfelület, a hatalmas parkok, bár télvíz idején kevésbé látványosak, de tavasszal, nyáron vagy ősszel nagyon jó lehetőség lehet a kikapcsolódásra az itt élőknek. A zöldről jut eszembe, hogy a helyi legnagyobb piac neve is Zöld bazár és nem messze található a központtól. Elképesztő felhozatal van gyümölcsökből, sajtokból, húsokból, fűszerekből.

Első dolgom volt, hogy megkóstoltam a füstölt lóhúst és a kumiszt. Utóbbi nem lopta be magát a szívembe, de a hús nagyon ízletes volt. Arra viszont érdemes vigyázni, hogy a külföldiekre jóval drágábban igyekeznek rásózni a portékát az egyébként kedves kofák. Az alkudozást nehezíti, hogy csak oroszul vagy kazakul lehet kommunikálni velük. A piacon elfogyasztott ebédem után jöhetett a desszert. A bazártól csak egy saroknyira található a Rakhat (ami kazah nyelven örömet jelent) csokoládégyár melynek illata belengi a környéket. A cég bemutató üzletében kilószámra és jó áron lehet vásárolni a finom édességekből. A kalóriaszintem feltöltése után felkerestem a város egyik leglátványosabb aranykupolás épületét a Zenkov Katedrálist, majd a vallásegyenlőség jegyében a Központi mecsetet.

Az idő észrevétlenül telt, besötétedett és az európai léptékkel is meglepően jó és olcsó tömegközlekedés segítségével visszatértem a szállásomra. Másnap a bőséges és finom reggeli után végre eljött a pillanat, amiért ideutaztam. Irány Shimbulak, Közép-Ázsia legnagyobb síközpontja! Az enyhe éghajlatnak, a sok hónak és napsütésnek köszönhetően a rendkívül népszerű, remek adottságokkal rendelkező pályákon novembertől májusig lehet siklani. Bár európai viszonylatban a 20 kilométeres pályarendszer kevésnek tűnhet, de a 900 méteres szintkülönbség (2260 – 3163) és a 100 – 600 méter széles pályák bőségesen kárpótolják az embert. Az elképesztő panoráma és az olcsó jegyárak pedig önmagukért beszélnek. Egy felnőtt napijegy mintegy 35 euróba kerül.

A lehosszabb pálya, csaknem 4 kilométeres és kivilágítható, ezért alkalmas esti síelésre is. Érdemes megjegyezni, hogy Shimbulak lesikló-és óriásműlesikló pályáját a világ tíz legnehezebb pályája közé sorolja a Nemzetközi Síszövetség. Nem mellesleg olyan alternatív téli sportokat is ki lehet próbálni, mint a mélyhósízés, hegymászás, freeride, de van egy snowboard park és tubingpálya is. A liftből kilépve olyan érzés kerít a hatalmába, mintha Ausztria, Olaszország vagy éppen Franciaország legnépszerűbb síterepein lennék. Félkörívben modern éttermek, szemben a napsütötte pályák, síszervíz, sí-, snowboard- és szánkölcsönző és még sorolhatnám.

Közvetlenül a pályák mellett a FIS Freetsyle Világkupa zajlik, elképesztő ugrásokat mutatnak be a tizenéves fiúk, lányok. Az ámuldozásomból egy kazak úriember térít magamhoz, aki angolul üdvözöl. Kiderül, hogy ő a síközpont menedzsere, Rinat Adrahmanof. Lelkesen meséli Shimbulakról, hogy ez volt az első síközpont az egykori Szovjetunióban és idén ünnepli fennállásának 70. évfordulóját. Népszerűségére jellemző, hogy évente másfél millió ember keresi fel, akár túrázás, kirándulás, akár sportolás céljából. A rövid bemutató után felcsatolom a léceket és kezdődhet a móka. A pedánsan karbantartott pályákon élvezettel siklok, a széles nyomvonalnak köszönhetően nem kell szlalomozni más sporttársak között az amúgy sem túlzsúfolt hegyoldalon. Pihenni vagy étkezni a felső felvonónál kialakított jurtákban, vagy az alsó felvonónál található modern éttermekben lehet mintegy kétezer forintnyi tengéért.

A nap a gyönyörű hegyekben gyorsan eltelt és az este közeledtével visszatérek a Medeu sportkomplexumhoz. Itt található a világ legnagyobb magashegyi korcsolyapályája is a maga tízezer négyzetméteres jégfelületével. A komplexum olyan kiemelt nemzetközi versenyeknek adott otthont, mint az 1974-es gyorskorcsolya Európa-bajnokság, a 2011– es Ázsiai Téli Játékok, de a 2017-es téli Universiade gyorskorcsolyázói is itt léptek jégre. Elhatározom, holnap is siklok, de ezúttal a jégen. A hatalmas szabadtéri stadionban hangyáknak tűnnek a korcsolyázó emberek, a tízezer fő befogadására alkalmas üres lelátó nyomasztóan hat, de a zene és a hegyek oldják a rossz érzést. Itt is, mint a sípályákon, a hatalmas tér miatt nem kell folyamatosan másokra figyelned, hanem átadhatod magad a csúszás örömének.

Ennek ellenére a délután ismét a napsütötte sípályákon talál. Kihasználom a maradék időt, holnap verseny. Jól döntöttem, a több mint 27 országból érkezett újságíró is már a pályákon gyakorol. A másnapi versenyen érvényesült a papírforma, az olasz, szlovén és horvát tollforgató állhatott fel a dobogóra. Az igazi meglepetésre délutánig kellett várnom. Kazah kollégáink több előadást is szerveztek számunkra, ahol turisztikai szakemberek imázsfilmek vetítésével mutatták be Kazahsztán természeti szépségeit, történelmi örökségét. Megcsodálhattuk az öt nemzeti park változatos növény és állatvilágát, a hatalmas sztyeppéket, a hétezerméteres hegyvonulatokat. A látottak alapján bátran állítható, érdemes ide utazniuk azoknak, akik szeretnek hegyet mászni vagy terepjáró túrákon részt venni.

A kazakok rendkívül büszkék nomád múltjukra, lelkesen ápolják ősi kultúrájukat, az olyan szokásaikat, mint a lovassportok vagy éppen a vadászat sassal. Nem véletlen, hogy két éve Astanában rendezték meg a nomád világtalálkozót, több mint száz nemzet részvételével. Legalább ennyire fontos számukra a Tamgalyban található, az UNESCO világörökségi védelmet élvező ötezer ősi barlangrajz, mint ahogyan nagyon büszkék városaikra, melyek egykoron a keletet nyugattal összekötő Selyemút fontos megállóhelyei voltak. Az előadáson kiderült, hogy az elmúlt évben 7 millió külföldi turista érkezett az országba, ami ugrásszerű növekedést jelent az előző évekhez képest. Helena Mahuas, az Almati Turisztikai Iroda nemzetközi konzulense szerint Kazahsztán egy új desztináció lett a turisták számára, ami elsősorban annak köszönhető, hogy egyre többen vágynak az érintetlen természetre, a kevésbé ismert kultúrákra. Másodsorban pedig annak, hogy jelentősen javult az ország légi összeköttetése Európával. Naponta indulnak járatok Londonból, Frankfurtból, Isztambulból Astanába vagy Almatiba, és megjelentek a fapados társaságok is. A szakemberek előadásait követően jött a már említett meglepetés egy mosolygós, napbarnított, szélcserzett arcú, szikár ember személyében. Maksut Zhumayev a világ egyik leghíresebb hegymászója, aki meghódította mind a 14 nyolcezres csúcsot kiegészítő oxigén nélkül. Ez eddig rajta kívül csak 12 hegymászónak sikerült.

Ott állt szerényen előttünk és csillogó szemekkel, lendületesen mesélt szenvedélyéről és egyben szerelméről a hegymászásról. Megbabonázva hallgattuk, ahogy beszélt a terveiről, az újabb kihívásokról. Előadása végét néma csend követte, mindenki várta a folytatást, az újabb történeteket, de sajnos el kellett búcsúznunk a fantasztikus sportembertől, mert másnap Nepálba indult egy újabb csúcskísérlet előkészítése miatt. Ami biztos, egy ilyen ember aurájából táplálkozni, még ha rövid ideig is, az élet nagy ajándéka.

A kazak kollégák fantasztikus utolsó napi meglepetésére mindig emlékezni fogok, mint ahogy azokra a napokra is, melyeket az alma és a tulipán őshazájában tölthettem, a kedves kazak emberekre, a gyönyörű tájakra. A repülőgépen hazafelé bakancslistámhoz egy újabb sort írtam: visszatérni Kazahsztánba és felfedezni a selyemút ősi városait valamint meglátogatni vélt távoli rokonainkat, a Madjar törzset. 

Hegedűs István

Fotók: Tamássy Zsolt