A rockabilly bűvöletében

Nem sokáig hangzott idegenül a The Crazy Plumbers név a háromszéki zenekedvelők számára, hiszen az öt éve alakult együttes rendszeres koncertjei, utcazenéje széles körben ismertté tették a bandát, illetve az általuk játszott rockabillyt. A háromtagú együttest nem csupán a megyében, az egész országban jegyzik, nyárára tele a koncertnaptáruk hazai és határon túli fellépésekkel. Tematikus összeállításukat, a Rockabilly Roots című műfajtörténeti műsort pedig már háromszor – legutóbb április elején a Vigadó nagytermében – adták elő a kézdivásárhelyi közönségnek. Ennek kapcsán a bőgős-énekes Tofán Leventét kérdeztük, aki nem mellesleg a Székely Hírmondó fotósa is.

– Már három alkalommal adtátok elő ezt a műsort, főleg fiatal közönségnek. Milyen elv mentén állítottátok össze, és miért tartjátok fontosnak?

– A története úgy indult, hogy ki szerettük volna próbálni, hogyan szólnak a dalaink az 50-es évek hangszerelésében, de nem sok számot tudtunk így megszólaltatni a punkosabb stílusunk miatt. Ekkor úgy döntöttünk, zenetörténeti visszatekintéssel egybekötve tanulunk meg több rockabilly-dalt, így állt végül össze a műsor. Tudomásom szerint más nem jelentkezett hasonlóval, a műfaj születésétől, 1954-től 1959-ig vezetjük végig a fonalat, dob nélkül, hiszen azt akkor sem használtak, csupán egy elektromos, egy akusztikus gitárral és nagybőgővel, és én hoztam hozzá a történelmi hátteret. Nem feltétlenül a diákság a célközönség, ez Lung László Zsolt, a Vigadó Művelődési Ház igazgatójának ötlete volt, akinek nagyon tetszett a műsor. Egyetértettünk abban, hogy nem árt a fiataloknak megmutatni. Jól fogadták, persze akadtak olyanok, akik unták, de a többség pozitívan állt hozzá, élvezte az előadást, utána beszélgettünk is sokakkal.

Zenei alternatívát mutatni a fiataloknak

– Lehet-e, kell-e „jó” zenei ízlésre nevelni a fiatalokat, hogy látod ezt a kérdést?

– Úgy vélem, van értelme megmutatni nekik az alternatívákat, hiszen alapvetően mindenki azzal a zenei ízléssel jön, amit otthon megalapozott, de nem mindenkit ismertetnek meg a minőségi zenével a családban. Ilyenformán indokolt és szükséges bevonzani őket hasonló műsorokra, és nem csupán az egyes dalokkal, hanem a kor történetével is megismertetni. Ezt teszem én is, azzal kezdem, hogy vázolom az 50-es évek Amerikájának társadalmát, a szegregáció jelenségét, ebből indulunk ki. Mindenképpen hasznos, hiszen az általános műveltséghez is hozzátesz valamennyit.

– A Crazy Plumbers idén lesz ötéves egy igazi kisvárosban, Kézdivásárhelyen, mégis tele a koncertnaptáratok. Mivel magyarázod, hogy „befutottatok”? A zenei stílussal, azzal, hogy újat nyújtotok?

– Merem hinni, hogy a minőségi zene iránti igény a magyarázat, ugyanakkor rockabilly műfajban az országban az egyetlen zenekar vagyunk. Szerencsés helyzet ez ebben a tekintetben, bár nem a „piaci rést” lovagoltuk meg: ha lenne harminc további hasonló banda, én akkor is ezt játszanám.

Szerelem első hallásra

– Korábban is zenéltél, Bukarestben és Kolozsváron is volt együttesed, akkor punkot játszottál. Mi hozta a váltást, a „megszelídülést”?

– Nem nevezném megszelídülésnek, de a történet 2006-ban kezdődött, akkori zenekarommal, a Recycle Binnel Temesváron léptünk fel, ott hallottam a magyarországi Silver Shine bandát. Addig nem ismertem azt a műfajt, de azonnal annyira megfogott a rockabilly és a punkrock keverése, hogy tudtam: ezt akarom játszani. Egy bökkenő volt csupán: égen-földön nem lehetett nagybőgőst találni. Amikor 2012-ben hazaköltöztem, valami csoda folytán összefutottam Gergely Tamás nagybőgőssel és Szabó István, azaz Moha dobossal, akiknek elmondtam az ötletet, és belevágtunk. Hárman kezdtük, én gitároztam, ahogyan az addigi zenekaraimban is, eszemben sem volt váltani, ám Tamással egy idő után elváltak az útjaink, és egyértelmű volt, hogy nem találunk helyette másik nagybőgőst. Időközben csatlakozott hozzánk Szász Attila „Denver”, és úgy határoztunk: nekem kell kézbe vennem a nagybőgőt. Fél év alatt eljutottunk oda, hogy elkezdhettünk ismét számokat írni, koncertezni. Nagyon jó csapatot alkotunk hárman, ez a felállás nagyon bevált, elkezdtük járni az országot, egyre több felkérést kaptunk, persze itthonról is. Most ott tartunk, hogy március végétől szeptemberig gyakorlatilag egyetlen újabb koncertet sem tudunk elvállalni, fesztiválmeghívásokat is vissza kellett utasítanunk, mivel megtelt a nyarunk, ez az első ilyen évünk. Ez azt jelzi, hogy jó úton járunk.

Az a bizonyos otthoni hét év…

– Ha a lányod olyan zenét hallgat, ami nyilvánvalóan valami értéktelen, egyhétvégés sláger, hogyan reagálod le?

– Az iskolából hozott hatások az ő ízlésén is látszanak, ezt nem kell, és nem is szabad tiltani. Hagyni kell, hogy találja meg saját kedvenceit, hiszen ha otthonról megkapta a minőségi zenei alapokat, azokhoz fog visszatérni.

– Mondj egy olyan zenekart, együttest, amit egykor – akár nagyon régen – hallgattál, és ma már megmosolygod magad érte?

– Volt egy korszakom, amikor a Dead can dance együttest kedveltem, de inkább olyanok jutnak eszembe, amiket a szüleim hallgattak, és így én is: Neoton Família, R-GO stb. Nincs olyan, amit ne vállalnék fel.

– Ha valaki most akarna elmélyülni az értékesebb hangszeres zenében, milyen három zenekart, esetleg konkrét albumot ajánlanál az ismerkedéshez?

– A Hair musical, illetve a Rolling Stones és a Ramones zenekarok, ha már háromra kell szorítkoznom.

Hiányzik az összetartás, a kreativitás

– Több mint tíz év koncerttapasztalattal a hátad mögött hogy látod, milyen felénk a zenekarok, zenészek megbecsülése szemben az ország más részeivel?

– Óriási a különbség! Háromszéken nagyon ritka az, hogy saját számokat írjanak, azokkal koncertezzenek, a zenész fogalma kimerül a „báli zenészben”, unalomig ismert slágerek előadásában. Bukarestben és Kolozsváron a legkülönfélébb műfajt játszó zenészek egy szoros közösséghez tartoztak. Segítettük egymást felszereléssel, próbateremmel, eljártunk egymás koncertjeire, jó hangulatú, ugyanakkor kreatív közösség volt. A fellépések után elmondtuk egymásnak a meglátásainkat, amiből soha nem lett sértődés, a pozitív kritikát mindenki a helyén kezelte. Amikor hazaköltöztem Kézdire, mindezt természetesnek vettem, ám kiderült, hogy nálunk ez egyáltalán nem így működik. Az irigység, áskálódás jellemző, nincs összetartás – tisztelet a néhány kivételnek. De Szentgyörgyön sem (ahol sok tehetséges zenész van) arra törekednek, hogy saját dalokkal jelentkezzenek. A kényelmes hozzáállás a jellemző. Szerencsésnek nem nevezhető kölcsönhatás az itteni közönség és a zenekarok között, hogy a közismert, közkedvelt slágerekkel mindenki beéri. Nincs nyitottság, igény az újra, mint az ország más részein, ahol a cover, azaz feldolgozás-zenekarok nem nagyon rúgnak labdába. 2012 körül volt egy időszak, amikor a Silver Proof zenekar felkavarta ezt az állóvizet, ám aztán a tagok egyetemre mentek, elköltöztek Kézdivásárhelyről, így ez is megszakadt. Tehát ha van zenekar, lesz közönség is, jelenleg azonban Kézdin csak az Ego Sum és mi jövünk szóba ebben a viszonylatban. Azzal ugyanis, amit előző hétvégén lagziban játszottál, nem szerencsés koncertezni.

– A kérdés vonatkozik a bulikultúrára is. Van egyáltalán olyanunk?

– Ugyanaz érvényes, mint a zenekarokra. Kevés a nyitás, az igény a változásra, be van rögződve az a néhány magyar rockzene, arra buliznak, újat behozni nagyon nehéz. Az ország más részein sokkal befogadóbb, nyitottabb a közönség az újdonságra, a számára ismeretlen zenekarra is, a koncertek ezért is felszabadultabbak.