260 évvel ezelőtt akár ezer székelyt is lemészárolhattak a halál völgyében

1764. január 7-én a császári katonák több száz székelyt gyilkoltak halomra Madéfalván. A siculicidium néven elhíresült vérengzés óta eltelt 260 év során sokan és sokszor felidézték az akkori borzalmas hajnalon történteket és következményeit, mi ezúttal – az áldozatok számára vonatkozó becslések tallózása, egyéni helytállások megidézése mellett – pár tanulság levonására teszünk kísérletet, amelyekből akár manapság is okulhatunk.

Ezek közé tartozik, hogy a jogszerűség és az igazság mindig is a képlékeny fogalmak közé tartoznak, a hatalmat gyakorlók szája íze szerint értelmezhetők. Mert a székely köznép 260 évvel ezelőtt is hiába hivatkozott „alkotmányos” jogaira, a Diploma Leopoldiumra, régi kiváltságaira, ígéretekre, illetve az évszázadok során gyakorolt szokásra, és kérte, hogy ha már muszáj katonáskodnia, legalább adót ne kelljen fizetnie, és saját tisztjeik alatt szolgálhasson – Bécsben ezt másként gondolták, és mindenféle törvényességet mellőzve, országgyűlési felhatalmazás nélkül, erőszakkal sorozták be a csík-, gyergyó-, bardoc- és háromszéki életerős férfiakat. A fentről érkező utasítás 6000 gyalogos, illetve 1500 lovas fegyverbe állítását irányozta elő.

Akkor is kiviláglott, és azóta sem állt be lényegi változás ezen a téren: a székelység mindig is híján volt olyan karizmatikus vezetőknek, akik kiemelkedtek az élenjárók közül, bírták a közösség bizalmát, ilyen sorsdöntő pillanatokban átlátták volna a helyzetet, magasra emelték volna a zászlót, és igazi vezérként képesek lettek volna megszervezni az ellenállást, eredményes tárgyalási feltételeket teremtve. Akik tudták volna, mikor van az alkudozás és mikor a fegyveres ellenszegülés ideje, a többség pedig hallgatott volna rájuk. Márpedig – ahogyan Bodor István korabeli tusnádi plébános is mondotta – „ahol nincs fej, a köznép nem tud segíteni magán.”

Szószólók, szervezkedők, bíztatók, a szűkebb communitasuk érdekeiért határozottan kiállók persze akadtak szinte minden faluban vagy székben, de egyik sem volt képes az egész székely társadalom vagy annak meghatározó része fölé emelkedni, vezetőjévé válni. Közülük megemlíthetjük például a csíktaplocai Lázár Imrét, Csíkszék főjegyzőjét, aki 1763 januárjában a szék tisztikara és nemessége által szerkesztett emlékiratot a kényszersorozást elrendelő Buccow generális tudta nélkül vitte fel a császárvárosba. Ahonnan aztán másfél évig nem engedték haza, amikor pedig hazatérhetett, a madéfalvi vérengzést követően felállított, katonai elnökletű bűnfenyítő bizottság tisztségétől megfosztotta, vagyonát elkobozta. (Egy ideig gróf Haller János özvegyének jószágait igazgatta Hunyad megyében, Pál nevű fia később visszatérhetett Taplocára.)

Az udvarhelyszéki tiltakozás élére álló Borsai Nagy István keresztúrszéki alkirálybírót még 1763 júliusában, ugyancsak Mária Terézia királynő utasításra tartóztatták le, vetették rácsok mögé, ahol tisztázatlan körülmények közepette hunyt el, „természeti vagy erőszakos halál által”. Két sorstársára, Váradi Ferenc udvarhelyi ügyvédre és Simon István atyhai birtokosra 5–5 év börtönt sóztak rá.

A fentebb említett bizottság a szépvízi Miklós Györgyöt és a madéfalvi Szilveszter Tamást nevesítette a csíkiak „korifeusaiként”, Веkе István csíkdelnei plébánost az erdőbe való bujkálás értelmi szerzőjének tekintette, míg a legendás csíkszentléleki papot, Zöld Pétert izgatással vádolták, akinek utóbb – negyedszeri elzáratása után! – sikerült Moldvába szöknie, hogy aztán a csángóság ügyének igazi nagykövetévé váljon. Amolyan székely specifikumként, amíg ők ketten rácsok mögött ültek, „a fegyvert elfogadott nép házukat kifosztotta”. Ugyanígy a szentmihályi Némethi József és a somlyói Szász János pátereket is meghurcolta a hatalom. A később megidézett szépvízi Becze János, taplocai Lázár István, madéfalvi György József, menasági Bálinth György és István is még időben Moldvába menekültek.

A bűnvizsgáló bizottság csak a csíki falvakból közel félszáz székelyre próbálta meg ráhúzni a főkolomposság bűnét, ám „1764. június 19-én fogságban mindössze 9 csíkit tartott vissza: Ferenc Antal csíkszentmiklósi, Mihály Jakab menasági, Léstyán szentkirályi, Biró István vacsárcsii, Miklós György szépvizi , Gecző István és Tamás taplocai, Péter János és Kovács csatószegi lakosokat; a háromszékiek közül hetet: Lőrinc Antal torjai, Nagy György polyáni, Barabás Elek és Bartos István albisi, Mátyás Ferenc feldobolyi, Thoma László papolci, Horvát László gidófalvi lakosokat” – összegez Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című munkájában Endes Miklós.

A gyergyószékiek szószólóit, Ambrus Ferencet és Bartalis Mátyást még 1762 októberében maga a határőrség „megszervezését” elkezdő Adolf Buccow próbálta arannyal telt erszényekkel lekenyerezni, ám ők kijelentették, „inkább meghalnak, semhogy véreiket elárulják”. Amikor halállal fenyegették, Ambrus Ferenc csendes válasza így hangzott: „Nem vall igen nagy kárt Gyergyó, ha engem felakasztanak is.”

Minekutána az általuk képviseltek közül, pénz és ígéretek fejében negyvenen már másnap letették az esküt a tábornok előtt, példájukat Csíkországban is sokan követték. „A tisztek bujtogatása és vesztegetése odajuttatta a dolgot, hogy a családi kötelék is felbomlott, apa fiúval kölcsönösen, testvér testvérrel állott szemben. A falvak között halálos gyűlölködés keletkezett, katonák és nem katonák egymással szemben tettlegeskedtek” – olvashatjuk Endes Miklósnál.

Igen, a hatalom mindig a megjuhászkodókat, a meghátrálókat, a sorból kilépőket, a renegátokat, az árulókat, a megvesztegethetőket, a megvásárolhatókat használja fel a közösségi összefogás erejének megtépázására, a megosztásra, az egymás közti ellenségeskedés szitására. És ilyen emberek akkor is akadtak. Hogy csak két példát említsünk a sokból: Imre Sámuel kovásznai lelkészt, az orbai református egyházmegye esperesét aranyéremmel jutalmazta őfelsége a katonaszolgálat bevezetése melletti buzgólkodásáért, míg Sikó József Gyergyó fiúszéki főesperest egyenesen „árulónak, ördöggel béllettnek” tartották a császári önkény előtt meghajolni nem akaró hívei!

Visszatérve az igazi vezér hiányához, ha Gábor Áron száz évvel korábban születik, talán másként alakulnak a székelyföldi események az 1760-as évek elején. A végül csapdába szorult két-háromezernyi, részben – de inkább csak kezdetleges eszközökkel – „felfegyverkezett” ember talán nem vonul be vízkeresztkor Madéfalvára, az 1300 gyalogost, 50 lovast és két ágyút felvonultató ellenség karjai közé. Vagy ha bevonul, akkor szervezetten, felkészülten várja a reggelt, és puskáit, fejszéit elhányva nem fut szanaszét az első ágyúlövésre, az ellenállás legcsekélyebb jelét sem tanúsítva (mindössze egy huszárhadnagy és egy vasas német kapott könnyebb sebet). Egy ilyen hipotetikus forgatókönyv végét már nem tudjuk meg soha, mint ahogy az 1764. január 7-én hajnali 4 és 9 óra között dúló mészárlás áldozatainak pontos számát sem.

Különösen a Kálnoky-huszárok és a vértesek űztek jobbnál-jobb tréfákat a megrémült néppel. A háromszékiek és felcsíkiak Szépvíz felé akartak kitörni. Egy cifra csákós-süveges lovaskatona azonban eléjük rugaszkodott, és rájuk kiáltott:

– Tedd le, magyar a fegyvert, ha meg akarsz szabadulni!

Mikor a szerencsétlenek elhányták a kézbelit, botot, lándzsát, vasvillát, fejszét, hozzájuk lövöldözött, s mikor a nép megrugaszkodott, a katonák egész rendeket vágtak köztük, mint a kaszások.

No, de a vasas németek se maradtak el. Elhíresztelték a faluban, hogy a háromszékiek kegyelmet kaptak, mire mindenki feléjük tódult. Fehér zászlót lobogtatva több száz főből álló csoportok jöttek, és messziről kiáltották:

– Háromszékiek vagyunk!

– Három! Három! Három! – röhögtek a vasasok, és három kardcsapást mértek mindenkinek a fejére.

Ki el nem tudott futni, ott maradt a saját vére sarában.

Nyirő József: Madéfalvi veszedelem

Egy katonai jelentés 177-ben, egy másik, január 22-i keltezésű jegyzőkönyv 88-ban állapította meg az elesettek, az Olt vízébe belefagyottak, a falu egyharmadát elhamvasztó tűzben odaveszettek, 59-ben a sebesültek, 6-ban az elmenekültek és 24-ben az eltűntek számát; az anyakönyvbe aznap egy halottat jegyeztek be Madéfalván. A kortárs Michael Conrad von Heidendorf szász levéltáros, emlékiratíró négyszáz, Rettegi György csíki főtiszt hatszáz, 1777-es Chronologiájában P. Losteiner Leonard 183, 1777–78-ban megjelenő Transilvaniájában Benkő József 186 halottról tesz említést.

Halmágyi István guberniumi titkár 400 áldozatról tudott, míg a madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű Balló István a csíksomlyói gimnázium Értesítőjében megjelent dolgozatában a felkoncoltak számát 500-ra, a sebesültekét 1000-nél többre becsülte. Az 1905-ben felavatott emlékművön 200 áldozat szerepel, Karda Dalma madéfalvi pedagógus, örökségvédő szerint számuk 700 és 1000 közöttire tehető.

Nyilván, sebesültek is sokan lehettek, hiszen nem mindenikükkel végzett az őket eltaláló golyó vagy a kardcsapás, mások tűzsérülést szenvedtek, jeges vízbe estek, de az életüket az erdőn keresztül menteni próbálók is megszenvedték a fagyos időt. Csak a csíksomlyói klastromban 29 sebesültet kezeltek a szerzetesek. A csíkszeredai várba bekísért 400 fogoly közül a háromszékieket sokáig nem engedték haza, a fogság és a kínzással párosuló vallatások gyötrelmei tovább növelhették az áldozatok számát. A már említett M. C. von Heidendorf jegyezte fel, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt egy néhány ember, s e különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől felhangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Mert minden egyes áldozat teste, vonásai, mozdulatai nem a halál megnyugtató percét, hanem az elszenvedett testi, lelki kín és gyötrődések élő képmását mutatták. Nem volt senki, ki a lélek elköltözésének pillanatában szemeiket lefogja, a borzadály és kínok gyötrelmét elsimítsa arcukon, kitekeredett, görcsökbe merevedett tagjaikat nyugalmasra egyenesítse. Ezeken a szerencsétleneken az utolsó perc változhatatlanná fagyott, ami megrázó élethűséget adott a testeknek. Szörnyebben és igazabban éltek, mint egy hűségben és ábrázolásban minden emberi képzeleten túlmenő kép vagy szobor. A találékonyság és változatosság rettentő távlata volt ez a halottak napja. Mindenik halott a színével, formájával, a kínok változatosságát megörökítő figurájával, szinte harsogta a maga külön tragédiáját, és lehetetlen volt meg nem érteni, vagy szabadulni ettől a beszédtől. Mindenikük megmondta nemcsak azt, hogy mi történt vele, hanem azt is, hogy ki ő és mi volt az utolsó gondolata. A vértől és verejtéktől összeragadt hajú, csapzott, hideg, nedves és szürke holttestek némaságukban is az égre kiáltottak.

Nyirő József: Madéfalvi veszedelem

Nemcsak az áldozatok pontos száma nem ismert, hanem a kilétük sem, a történészeknek azonban sikerült pár nevet azonosítani: Búzás János (Szentmihály), Csedő István (Mindszent), Csiszér István (Menaság), Demeter János és Lázár István (Szentmiklós), Ferencz Bernád, Gergely Pál (Szentsimon), Lázár István (Vacsárcsi), Ráduly Mihály (Kisasszony megyéje, Rákos), Anda Ferenc, Györgypál Antal, Lajos Imre, Molnár Imre és Molnár Márton (Taploca), Szőcs Péter öccse (Szépvíz). Ide sorolható az ugyancsak szépvízi, a lövöldözés kezdetekor sebtében megfogalmazott, kegyelemkérő levelet a támadóknak átadni szándékozó, fehér kendőt lobogtató Boros István is, aki többedmagával a „Vargaszegen át vezető utcán az országút felé tartottak, hol a parancsnokot gyanították. Alig ért a küldöttség az országútra, megdördültek a katonák fegyverei, a legelső áldozat maga Boros volt, s követték társai is.”

A tragikus éjjelen 500–700 háromszéki ellenálló is tartózkodott Madéfalván, akik közül szintén sokan vesztették életüket, név szerint viszont csak az első ágyúgolyó által eltalált Csórja János ügyvédről, az altorjai Szabó Józsefről és talán Óvári Jánosról tudunk. A 45 holttestet betakaró közös hant alá is főként háromszékiek kerültek, az itt nyugvó csíkiak közül egyedül Lajos Imre neve ismert.

A véres áldozathozatal mellett azonban további súlyos veszteségek is érték a székelységet a madéfalvi borzalom következményeként: becslések szerint 7–8 ezer között lehetett azoknak a száma, akik közvetlenül a siculicidium okán hagyták el szülőföldjüket, települtek át Moldvába. Őket a későbbiek során még sok ezer megalázott társuk követte. Kis hányaduk ugyan visszatért, de a többségnek a lassú beolvadás vagy az örökös vándorlás jutott osztályrészül.