A még mindig nem eléggé ismert Bálint Gábor

Nagy szolgálatot tett a „Kik vagyunk, honnan jöttünk?” kérdéssel foglalkozók vagy az azután érdeklődők számára Borcsa János a Szentkatolnai Bálint Gábor válogatott műveinek a Székely Könyvtár számára való megszerkesztésével, s a Hargita Kiadó a könyv megjelentetésével (Csíkszereda, 2017). Ahogy ezt az ebben a formában hiánypótló könyvet – mely első, Erdélyben megjelent válogatás Szentkatolnai Bálint Gábor műveiből – olvastam, Juhász Ferencnek az 56-os forradalom leverése után írt feljajduló sorai jutottak eszembe: „Ó, mi be furcsa nép vagyunk,/ ha kezünkben már poharunk,/ s végre szomjunk is kútra visz,/ mindig zavaros lesz a víz…”
Vonatkozik ez népünkre, múltunkra és jelenünkre, s a kik vagyunk kérdésre választ keresőkre – így Bálint Gáborra is… Nemcsak kivételes tehetséggel áldotta meg a Jóisten, megvolt benne a szükséges belső láz, elszántság és munkabírás is, hogy tegyen ama kérdés megválaszolásáért. S hogy ne tudja teljes képességét a felvállalt feladat megválaszolásának megvalósításába vagy legalábbis az ahhoz való hozzájárulás szolgálatába állítani, úgymond előtte is zavaros lett a víz. Felkavarta az éppen akkor nem csak a tudományosság asztalánál, hanem hatalmi eszközökkel is az ugor–török háborúban diadalmaskodó új(abb) irányelv, mely szerint nem azok vagyunk, akiknek 1000 éven át bizonyíthatóan tudtuk magunkat, hanem mások.
Volt egy ősi nemzeti tudatunk, mely hozzákapcsolt a hun–szkíta népekhez. Így volt ez a krónikáinkban, s ezt támasztották alá a honfoglalás-kori arab és bizánci források is, s ezt utasította el az új irány, a finnugor eredet elmélete. Kit így és kit úgy érintett ez a nyelvi felfedezés, s főleg a hozzákapcsolt új, múltat tagadó ideológia.
Voltak rácsodálkozók – mint Reguly Antal –, akik elindultak a felfedezés nyomán, s szinte meghatódva mentek el az Ob menti már-már majdnem elpusztult kis, most felfedezett rokonnépeinkhez. De voltak olyanok is – ezek közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor is, majd az ő halála után két évvel született Bálint Gábor úgyszintén –, akik kételkedtek, s „végére akartak járni a dolognak”, olyan erősen élt bennük az, amit legendáinkból, apjuktól, anyjuktól, eleiktől, nemzeti tudatunkból kaptak, tudtak.
Amire ez az elszegényedett, szentkatolnai székely nemesi családból származó, minden idők legnagyobb magyar nyelvzsenije felcseperedett, már a Csoma-korabelinél is keményebb eszközökkel folyt a harc. Hunfalvy Pál és Budenz József uralta a tudományos terepet, s nem csak érvekkel – mert kétségtelenül kiépítettek egy módszeres tudo­mányágat, a finnugorisztikát –, de hipotézisüket, mely szerint volt egy ősnyelv, melyet egy a Felső-Urál vidékén élt ősnép beszélt, melyből leszakadtunk előbb az ugor népekkel – vogulokkal és osztjákokkal, manysikkal és hantikkal – még együtt mi, az ugor ág, majd abból levált a magyar, szinte bulldózeres módszerrel védték, s ami már zavaróan hatott az egész magyarságra. Hagyományos nemzettudatunkat nemcsak megkérdőjelezték, tűzzel-vassal el is utasították, s minden vonatkozásban megkérdőjelezték.

„Igazi vasfejü székely a Bálint”
Sokaknak juthattak az eszébe Talleyrand szavai: „Vedd el egy nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz.” Hiszen a múlt gyökerei azok, melyek megtarthatnak minket a jelenben… És a kérdőjelek: vajon nem gyökereink kitépése a cél? Ez a kétely fokozatosan erősödik meg Bálint Gáborban is. A könyv írásai tanúsága szerint beleveti magát a hol, melyik oldalon van az igazság kiderítésének harcába. Eszköze ugyanaz, mint a „másik oldalnak”, a nyelv, a nyelvek tanulmányozása, azok megismerése, kutatása, összevetése, s a belőlük levonhatók révén. erre a következtetésre jut:
„Tény, hogy a nyelvészetnek az őstörténet földerítésében igen fontos szerepe van, mert ezáltal sok homályt el lehet oszlatni, de mégsem mindent; s ezért az, aki csupán nyelvészkedés által, mellőzve a nemzeti hagyományt, és hazugságnak állítva a krónikákat (mint tette a magyarokat rettenetesen kedvelő August Ludvig von Schlözer is, meg tudós szerző is), akarja valamely nemzet őstörténetét megállapítani, elérheti azt a célt, mit magában föltett, ti. csinálhat őstörténetet, de amellyel legfölebb vogulféle ember érheti be. Az én nézetem az, hogy nyelvészkedjünk, de úgy, mint a külföldi kitűnő nyelvész, Schott Vilmos, kinek figyelme kiterjedt az egész altáji nyelvcsaládra, s mégsem csinált senkinek őstörténetet. Tehát mi se csináljunk, hanem állítsunk össze mindent, amit a nyelvészet által összehozni lehet, s adjuk azt olyan történészek rendelkezésére, mint volt Neumann, s mint aminő Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, Wenzel Gusztáv, Szabó Károly stb., akik minden körülmények, minden tények és kútfők tekintetbe vételével, de még a népek testalkata, szellemi és erkölcsi hajlamaik, szokásaik stb. megfigyelésével is vagy földerítik a valót, vagy abbahagyják a tapogatózást, mert a semmi eredmény is jobb, mint az önkényes deus ex machina” – olvassuk 1877-es írásából (135–136.).
Ám ezt nem nyeli le az ellenoldal, mely a „hivatalossá tett” álláspontot képviseli, s történetesen a hatalom is az ő kezében van, melynek birtokában fordul szembe vele, s „ha nem értesz velem egyet, pusztulj” alapon minden támogatást megvon tőle. A nyelvzseni nem élhet(ne) zsenialitásával, szelleme látó, láttató erejével, s miután addigi támogató híve, útjának egyengetője s az Akadémián védelmezője, Fogarasi János – akihez beszámoló, bizonyítékait fejtegető, e kötetben is benne levő leveleit írta – meghalt, többé „nincs szükség” a munkájára, tudására, nincs szükség a rálátására, és főleg: nincs szükség a bírálatára, ellenvéleményére. Arany János is felfigyel a fiatal tudós-honfitárs ellen folytatott igazságtalan harcra, s rövid epigrammaszerű versikékkel reagál is rá: Igazi vasfejü székely a Bálint:/ Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int. (Budenzhez, 1878). Majd: Szegény Bálint Gábor/ Boldogtalan góbé;/ Amennyit te szenvedsz,/ Mi ahhoz a Jóbé! (1878).

Önmagunk revíziója ma is időszerű
S a boldogtalan góbénak, miközben az felbecsülhetetlen értékű kutatásokat végzett, és szeretne tovább menni a turáni népek, mongolok, tatárok, mandzsuk, tunguzok, cserkeszek – még a japánok és koreaiak és némely finnugor né­pek – finnek, mordvinok, zürjének körében is végzett tanulmányainak és töprengő összevetéseinek az útján, a magyar hivatalos tudományosság nem bocsátja meg, hogy állást mert foglalni. A tudományos akadémia akkori urai valósággal útszélre lökik, földbe döngölik, amire emberi méltóságát megőrizve azzal válaszol: elhagyja hazáját, s önkéntes száműzetésbe vonul. Óriási tudását tíz éven át külföldön „kamatoztatja”, egyebek mellett az athéni egyetemen tanít keleti nyelveket, mígnem a nemzet felháborodása oda nem hat, hogy a kolozsvári egyetemen keleti tanszéket létesítenek számára, mely lehetőséget ad az itthon való meghúzódásra, és a lassúbb, de mindenképpen tovább is periferizált munkára.
A könyv 15 írása rálátást ad erre a hatalmas életműre, melynek konklúziója – amiben nincs kizárva, hogy az igazság az ő oldalán volt és van –, hogy mi, magyarok nyelvünkkel „az altáji népek közül a kínai és mongol népek után a legegységesebb vagyunk és voltunk” (138.), s nyelvünk a turáni nyelvek egyik önálló ága. Megengedhetetlennek és el nem fogadhatónak tartja, „hogy őseink a finn kaptára nem húzható szókat török–tatár népektől kölcsönözték” volna (139.).
A kötet hát a „kik vagyunk” – mindmáig le nem zárt – kérdés kutatásának a folytatására, az eddigi álláspontok továbbgondolására késztet. Bálint Gábor másfélszáz éves írásait böngészve úgy érzi az olvasó, hogy kincsesbányában turkál, s hogy „önmagunk revíziója” ma is időszerű.

Gazda József