Csökken a lelkesedés

November 4-én Barcaföldvár határában, az egykori „haláltáborban” 1944 októbere és 1945 júliusa között életüket vesztett több száz magyar fogoly utolsó tömegsírjánál a vírusjárvány okozta áldatlan helyzet miatt ebben az esztendőben csupán 30 személy rótta le kegyeletét – a lelkészekkel és a média képviselőivel együtt.

A helyszínre érve meglepődve észleltük, hogy az idő rokkáján tavaly november 4-e óta lepergett esztendő alatt megváltozott a helyszín arculata. Felújították az itt elhunyt mintegy 23 szovjet hadifogoly jelképes sírját, és a nevüket közös márványtáblába vésték, amely egy háromnyelvű (orosz, román, magyar) felirattal ellátott, valamint ötágú vörös csillaggal díszített emlékoszlop mellé került. Koszorútartó állványt készítettek, és újrafestették a sírkertet körülölelő vaskerítést. A munkálatokat a bukaresti orosz nagykövetség felkérésére és költségén végezték el.

Mi, magyar érzelmű emberek azonosulni tudunk a hazáját és szeretett városát elvesztő Jeremiás prófétával, akinek a nemzettársait megölték, gyűjtőtáborokba vitték, deportálták. Megértjük és átérezzük az ő fájdalmát. Feltesszük továbbá a kérdést, mennyien maradtunk Erdélyben és a Székelyföldön? A valóság tükrébe nézve pedig be kell látnunk, hogy nem vagyunk sokan, és lemészárolt fiaink emlékműveihez is egyre kevesebben zarándokolnak el.

„Évről évre csökken az a lelkesedés, amely megtarthat és újjáéleszthet egy népet a halottaiból” – mutatott rá igehirdetésében is a házigazda szerepét hagyományosan betöltő Hidvégi Református Egyházközség lelkésze, Kristály László Zsolt. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy nem szabad feledni, de a múltban leragadni sem. Tanulni kell annak hibáiból, tévedéseiből, fájdalmaiból, és „egy új nemzedéket építeni belőlük. Egy új nemzedéket, amely nem lesz alávetve semmilyen földi, világi hatalomnak,” amelyet fentről nem tudnak meg- és félrevezetni.

A 2000-ben emlékművet állítató Ungvári Barna András, akkor hidvégi, jelenleg uzoni tiszteletes hálát adott Istennek, hogy „e különös körülmények ellenére is itt lehetünk, mint utódok ápolhatjuk a foglyok emlékét, és érezzük, hogy nekünk is mennyire szükségünk van Isten könyörületére és áldására!” Hiszen „a földi élet útján a tegnapból a mába, a mából a holnapba csak úgy lehet biztonsággal átlépni, ha az ember nem céltalanul bolyong, hanem Isten útján járva, Istennel haladva keresi a jövendőt, a megtartatást.”

Az idehurcolt nemzettársaink vértanúhalála helytállásra, megemlékezésre kötelez bennünket. „Mindig legyenek, akik a történelem tanulságait levonva, egy szebb jövőt próbálnak építeni” – fohászkodott Andrási Benedek brassó-óvárosi unitárius lelkipásztor. Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke szerint ez a hely és az itt történtek az egymás meg nem értéséből fakadó tragédiák veszélyét és a humánum fontos szerepét jelzi.

A tisztelgés koszorúzással ért véget, amelynek során egy Kolozs megyéből Barcaföldvárra hurcolt fogoly unokája és dédunokája is elhelyezte a kegyelet virágait az itt elhunyt felmenőjük tiszteletére, akinek csak az idén bukkantak nyomára.