Háromszék iparának képi emlékei

Háromszék gazdasági-társadalmi elmaradottsága és a tőkehiány miatt a csak a népi és kézműipart tartották elterjedt foglalkozásként Háromszéken. A 18. század végén és még inkább a 19. század elején az iparosok céhekbe tömörülésének köszönhetően kezd az ipari élet szervezettebbé válni. Fő központjának Kézdivásárhely tekinthető olyannyira, hogy a céhek és a kisipar fejlettsége miatt néhány szesz- és sörgyár kivételével itt jelentősebb iparvállalat később sem létesült. A megyeszerte mezőgazdasági nyersanyagot felhasználó néhány élelmiszeripari üzem semmiképpen sem tekinthető mai értelemben vett ipari létesítménynek. És mégis… A jelen írásunkban közzétett archív felvételekkel ezen vállalkozások emlékét próbáljuk feleleveníteni.

Háromszék ipartörténeti krónikájában az üveggyártásnak jutott úttörő szerep. Legjelentősebb létesítményei a bükszádi, zalánpataki és zágonbárkányi huták, melyek elsőrendű célja a felhasználatlanul fekvő, gyenge minőségű, másként nem értékesíthető faanyag hasznosítása volt. A bükszádi üvegcsűr a 18. század második felében Mikó-létesítményként indult, majd házassági hozományként került a Mikesek tulajdonába. A zalánpataki vállalkozás a Kálnoky grófok, a zágoni Bartha Károly földbirtokos nevéhez köthető.

Az erdővidéki vasérckitermelés és -feldolgozás kezdete is a 19. század első felére tehető. Az erdőfülei kohó és öntöde 1842-ben létesült, Rauber Nándor saját birtokán építette fel a vasolvasztót, az ércet Száldobosról, Kisbaconból és Alsórákos környékéről szállították. A kohó 1856-ban brassói kezekbe került. Ma már csak a hámorhoz tartozó gépház épülete áll lakóházzá alakítva.

A bodvaji vasolvasztót 1831-ben helyezték üzembe, virágkora a század derekára esett. Öntöttvas szerszámokat, edényeket, kazánokat gyártottak itt. 1880 körül Bodvajban mintegy 30, Fülében 120 személy dolgozott. Mindkét olvasztó a múlt század elején gazdasági okokból függesztette fel tevékenységét. A Baróton néhány évvel később létesített Daniel és Mike Öntödéje nevű vállalkozást tekinthetjük az erdővidéki vasércfeldolgozás örökösének.

Háromszék altalajának legértékesebb kincse az ásványvizek, és az ezek mellett jelentkező széndioxidos gázfeltörések. Ez utóbbiak hasznosítására 1891-ben Bálványosfürdőn báró Apor Gábor létesített szénsavsűrítő üzemet, míg Málnásfürdőn, Herepey János birtokos telkén 1899-ben kezdődött meg a szénsavtermelés.

A Marosvásárhelyen létesített, de szakember hiányában be nem indított cipő-faszeggyárat 1903-ban megvásárolta Sólyom Gyula, és 1903-ban Baróton üzemelte be. Változatos termékeivel remélte kiszorítani a külföldről drága pénzen behozott talpszeget.

A 19–20. század fordulóján a Háromszéken termett gabonaféléket a kisebb vízimalmok mellett négy nagy műmalom dolgozta fel: Molnár Jenő és társa Sepsiszentgyörgyön, Molnár Józsiás és Nagy Ferenc Kézdivásárhelyen, a Kálnoky grófok tulajdonában levő malom Kőröspatakon. Ezek együttesen évente mintegy 5000 tonna gabonát őröltek be.

A mezőgazdaság termelte nyersanyagok nagy része a szeszgyárakba került, melyek legnagyobb részének mezőgazdasági jellege lévén, ezek melléktermékeit az állattenyésztésben használták fel. A századforduló táján Háromszéken 26 szeszgyár működött, melyek közül a legjelentősebbek gróf Kálnoky Félixné kőröspataki, Kupferstich József sepsiszentgyörgyi, Dánér István utódainak baróti, Jancsó Mózes, Török Sándor kézdivásárhelyi és a Temesvári testvérek uzoni szeszgyára volt.

A megye sörszükségletét a sepsiszentgyörgyi Wellenreiter János 1867-ben alapított gyára, valamint testvére, György és Török Sándor kézdivásárhelyi gyárai biztosították a termelőktől felvásárolt árpából és komlóból.

A szarvasmarha- és juhtenyésztés termékeinek legtöbb esetben háztáji feldolgozása mellett nagyobb, erre szakosodott vállalkozásokat is nyilvántartja a korabeli sajtó. Ilyen volt Nagybaconban Mokány Tódor Első Erdővidéki Székely Hengertúró és Kaskavál-sajt Gyára.

József Álmos