Havas világ

Legényecske lehettem. Nagy hó volt. Tán még hóvihar is. Biciklivel mentem (inkább taszítottam) haza Szentgyörgyről Kőröspatakra. Az úton, abban a zord időben, rajtam kívül emberfiát nem lehetett látni. Távolabb az árkosi temető közelében észrevettem egy nagy kutyát. Ott ült, felém figyelőződött. Farkas lenne? Rendesen berezeltem. Kucu, kucuka, el! –dobáltam a hógomolyákat feléje. Csak nézett, meg sem moccant. Mitévő legyek? Onnan sokat kellett gyalogolnom még hazáig.

Egyedül sihederként, magamra utalva, féltem. Nemcsak a leheletem, a csend is megfagyott körülöttem. Addig-addig szórtam feléje a havat, hadonásztam, kiabáltam, egy idő múltán megfordult, és eloldalgott a mezőn át az erdő irányába. Hej, anyó! Akkoriban más telek jártak. Recsegett a hó a lábam alatt. Hányszor beleütött a hideg a kezembe. Fiatal voltam. Fel sem vettem – bonyolódott bele emlékeibe apó.

Tőlem hullhatott a hó. Csikoroghatott a fagy. Hiába égett a tűz egész éjjel, reggelre úgy befagyott az ablak, hogy nem lehetett kilátni rajta. Az sem érdekelt. Anyám Dénit és Sanyit igen, ők még kicsikék voltak, de engem nem tudott bent tartani… Milyen a fiúgyermek? Volt egy korcsolyám, fából. Nem is egy, kettő. Az első olyan volt, hogy a fáján lyukak voltak. Az orra hegyénél elől egy kicsit felkunkorodott. Elévettem egy jó, kemény kötőt, egy pálcikát, nagy nehezen felbogoztam a bakancsomra. Megtette a magáét. Nekilendültem, jó sebesen meghajtottam magam, és siklottam a befagyott patak jegén. Lennebb a kaputól teljesen befagyott a patak. Vastag volt a jég, megbírt, nem kellett attól tartani, hogy beszakad alattam. A másik korcsolyám már egy kicsivel jobbacska volt. Ahhoz járt egy kulcs. Annak segítségével szorítottam a korcsolyát a lábbelim talpához – csillogott huncutul apó szeme, akárcsak lurkó korában.

Kivágtunk egy kőrisfát. Abból faragtunk édesapámmal sílécet. Isten nyugtassa szegényt, ezermester volt, mindenhez értett. A sílécet felbogoztam a bakancsomra. Kimentem a faluvégire, ahol a domb van. Senki nem tanított síelni. Síeltem, míg csak szusszal bírtam, és a fagy, a jég, a hideg felülkerekedett rajtam. Térdig ért a hó. Mit számított az nekem? A falumbeli játszótársaimmal: Sorbán Árpi és Miklós, Fadgyas Józsi, Dávid Béla, Nagy Józsi, a nagy halász, na, meg Beni s a többiek. Végigcsúszkáltunk a befagyott patakon egész az erdőig. A hó, a fagy, a jég nemhogy elválasztott, hanem még jobban összehozott bennünket. Bundasapka, bundás kesztyű, csizma, bekecs, cifra nyakravaló? Az csak a jegyző fiának dukált. Nekem s a magamfajta társaimnak nem volt. Nem is hiányzott. Nem kellett a játékhoz se kesztyű, se cifra nyakravaló. Sötétedésig csúszkáltunk, húztuk egymást a ródlival. Vettük a sílécet, ki a faluszéli domboldalhoz! Kiveresedett a kezem… Beléütött a hideg. Beledugtam zsebembe, s mentem tovább. Kutya bajom se volt. Most, ha egy cseppet megcsap a hó szele, rögtön meghűlök, fáj a derekam, recsegnek a csontjaim. Holnap még hidegebb lesz, hóvihar, érzik a lábaim.

– Te, te öreg kópé! – simogatta meg apó megőszült fejét anyóka. Micsoda fürge, eleven, mozgékony gyermekecske lehetett, s még jóképű is! – révedt el ő is, mosolyogva.

Tóth Margit