Kis székelytörténelem-lecke a miniszterelnöknek

Hétvégi székelyföldi kampánykörútja során Marcel Ciolacu több helyen is határozottam kijelentette: Romániában már csak azért sem lesz soha autonómiájuk a székelyeknek, mert ilyet úgymond a románok sosem adtak nekik, amikor volt, nem ők vették el, és különben sincs értelme a „nem létező” Székelyföldről beszélni. A miniszterelnök úr történelmi ismeretei azonban ezen a téren alapos kiigazításra szorulnak, és akkor még igen visszafogottan fogalmaztunk.

Visszafogottan fogalmaztunk, mert csupán illendőségből nem mondjuk azt, hogy a miniszterelnök úr teljesen párhuzamos a székelyek történelmével. Az persze kérdés, hogy ez olvasmányai hiányának számlájára írható, vagy politikai „éleslátásból”, szándékosan igyekszik félreértelmezni a tényeket, de ezt most nem is tisztünk eldönteni.

Azt viszont mindjárt az elején nem árt tisztázni, hogy a székelyeknek eredetileg senki nem adott autonómiát: az önrendelkezésük sajátos formáját szerződés, az államhatalommal kötött alku alapján nyerték el, és erre hivatkozva igyekeztek megőrizni – több-kevesebb sikerrel – a későbbi századok folyamán. Abba most ne menjünk bele, hogy ezt a megállapodást magával a magyarokat 895-ben a Kárpát-medencébe vezető Árpáddal kötötték-e, mint „vendégfogadók”, amint az krónikás hagyományainkból kitűnik, vagy a Turul-nemzetségbeli királyok valamelyikével, de a lényeg: nem egyfajta adományként szerezték, ami csak úgy visszavonható.

„A székely jog eredete semmiféle királyi privilégiumra nem vezethető vissza, vagyis nem királyi hatalomból ered” – állapítja meg a Pál-Antal Sándor történész is. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk tehát, hogy az autonómia – bár maga a kifejezés a magyar nyelvben csak a 19. században honosodott meg – a székelység vele született joga.

Saját törvényeink szerint

Sajátos, a székely székek rendszerében megtestesülő önrendelkezése fejében a székelység mondhatni állandó katonai szolgálattal tartozott a hazának, aminek betartását a király által kinevezett, előbb Székelyudvarhelyen, majd Görgény várában székelő székely ispán – amolyan mai prefektusként, a központi hatalom hivatalos képviselőjeként – ellenőrizte, de még csak adófizetéssel sem tartoztak kincstárnak.

Igaz, itt később – oklevéllel igazolhatóan a 13. század közepétől – annyi engedményt tettek, hogy koronázáskor, nősüléskor, első fiúgyermeke születésekor egy-egy ökröt „ajándékoztak” a királynak portánként, később minden 4-6 ökör után egyet, és az is igaz, hogy ezt az „ajándékot”, az ököradót az ispán és hadnagyai olykor kegyetlenül be is hajtották. De olyan is előfordult 1506-ban, hogy a behajtásra küldött Tomori Pál fogarasi főkapitányt csapataival együtt megfutamították, emberei közül sokat levágtak.

A miniszterelnök úr bizonyára nem tudja, de már 1581-től van írásban (magyar nyelven!) megfogalmazott falutörvényünk, ami a székely önkormányzat alappillérének számít. Ennek a közösség minden tagja alávetette magát, „székely” azonban eleinte csak az lehetett, aki közülük származott, vagy akit maguk közé befogadtak, mint történt az például III. András nagybátyjával az 1298. évi budai országgyűlésen.

Őseink mai hazájukban előbb – az írott források tanúsága szerint a 14. század közepén már biztosan, de inkább korábban – hét, majd Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék egyesülése folytán öt székbe tömörültek (ide sorolván Aranyosszéket is), sokáig megőrizve a 6 nemre és 24 ágra épülő törzsi-nemzetségi szerveződés elemeit. A jogi egységet a főként Székelyudvarhelyen, illetve a közelében lévő Agyagfalván – de például 1466-ban a háromszéki Zabolán – tartott nemzetgyűlések nyomatékosították. Ilyenről először 1344-ben történik említés, de vélhetően egyidősek a székekkel. Már 1279-ben szó esik a telegdi székelyek „törvényéről és statútumáról”, de az 1505. november 23-i udvarhelyi nemzetgyűlés végzései között is ott szerepel a „Székelyek Constitutio”-ja, és úgy hivatkoznak rá, mint régi, hagyományos törvénykönyvre.

Aztán eme önkormányzati jellegű intézményrendszert a feudalizmus játékszabályai szerint folyamatosan és egyre hatékonyabban kikezdték, torzították, és 1764-ben, a Habsburgok által ránk erőszakolt határőrségi rendszer bevezetésével meg is szűnt, de egészen 1849-ig külön nemzetként tartották számon a székelységet, és még 1919-ben is felvetődött egy önálló, székely köztársaság kikiáltásának gondolta.

Vitéz Mihálytól Gyulafehérvárig

A fentiekből az is kiderül, hogy a románok már csak azért sem adhattak soha autonómiát a székelyeknek, mert a kérdéses időszakban, mondjuk a 12. században még a közelükben sem tartózkodtak. Erdélyben ekkoriban már kezdtek megjelenni, de örültek, hogy egyáltalán befogadták őket, és megúszták juhötveneddel, tretinával, halpénzzel.

Abban igaza van a miniszterelnöknek, hogy a székelyek zöme valóban harcolt Vitéz Mihály oldalán – merthogy ezt is felemlegette –, ám elmulasztotta hozzátenni, hogy voltaképpen az önrendelkezésük visszanyerése céljából csatlakoztak hozzá. És ki írta alá 1599-ben, illetve 1601-ben korábbi szabadságjogaik visszaállítását? Maga a havasalföldi vajda, immáron erdélyi fejedelemként!

Ráadásul nemcsak ő, hanem az erdélyi románok is „adtak” autonómiát a székelységnek. „Teljes [nemzeti] szabadság az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre” – olvasható az 1918-as gyulafehérvári határozatok 1. pontjában. Ugyan soha nem iktatták törvénybe, és nem is tartották be, de ez inkább a balkáni csalafintaság fitogtatására alkalmas, semmint az autonómiához való jog cáfolására.

Szovjet mintára

Ciolacu úr látszólag megfeledkezik róla, de később aztán mégis kaptunk tőlük, igaz, egy teljesen másfajtát, de legalább az volt a neve: Magyar Autonóm Tartomány. Ezt ugyan szovjet mintára, nyomásra hozták létre 1952-ben, csak részben esett egybe a történelmi Székelyfölddel, hiszen például Szászrégen vidékét is hozzácsatolták, és különösen gazdasági szempontból semmiféle önállóságot nem biztosított, de a magyarnyelv-használat és a kultúraápolás terén számos előnnyel járt. Ráadásul a fontos tisztségekbe, még a helyi milícia- és Securitate-egységek élére is magyar (nevű) emberek kerültek, hogy aztán katolikusabbak legyenek a pápánál – bár ez a hasonlat nem biztos, hogy helytálló egy totalitárius rendszer vonatkozásában.

Persze, nyolc évvel később ezt is kiherélték az alaposan felhígított Maros–Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával, illetve szüntették meg formailag is az 1968-as megyésítéssel, ám azt álltani, hogy „a románok sosem adtak és nem vettek el autonómiát a székelyektől”, nos, hát legalábbis cizellálásra szorul. Az önrendelkezés kérdését tehát ilyen „érvekkel” sem lehet szőnyeg alá seperni, és éppen ezért jól tette Tánczos Barna szenátor, hogy román nyelvű székelytörténelem-könyvet ajándékozott a miniszterelnöknek. Csak aztán olvassa is el!