Költészeti nagyhatalom vagyunk

Szigorúan véve is legalább 25 olyan költőnk van, aki a világ élvonalba tartozik, bármelyik nemzet hálás és büszke lenne, ha a magáénak mondhatná őket. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük tehát, hogy mi költészeti nagyhatalom vagyunk – adott hangot meggyőződésének Reisinger János irodalomtörténész A magyar költészet dicsérete című korábbi előadása során a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban.

Mindezek ellenére mára megcsappant a versolvasási és szavalási kedvünk – állapította meg szomorúan az előadó. És ez szerinte nem csak műveltségbeli, hanem gondolati, kifejezésbeli és erkölcsi szegénységet is okoz, hiszen megfosztjuk magunkat versfaragóink remekbe szabott és rímekbe szedett, nemes töltetű szavai ízlelgetésének az élményétől.

A magyar nyelvű költészet első nagy alakja a vitézségéről is híres, nyolc nyelvet ismerő Balassi Bálint (1554–1594) volt, aki meg is zenésítette és eljátszotta a verseit. Csodálatos zsoltárokat és himnuszokat köszönhetünk neki, amint szerelmes és istenes költeményeket is. „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!” kezdetű műve az első magyar nagy istenes vers.

Őt időrendi sorrendben a kimagasló tehetségű Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805), a régies nyelvezete miatt nehezebben olvasható Berzsenyi Dániel (1776–1836), Kölcsey Ferencz (1790–1838) és Vörösmarty Mihály (1800–1855) követi. Himnuszunk szerzőjének csupán 15 nagy verse van, de ez elegendő ahhoz, hogy például Victor Hugo színvonalára emeljék.

A magyar költészet nagyjai közül is kiemelkedik a kínaiak által a világ legismertebb költőjévé tett Petőfi Sándor (1823–1849). A Föld legnépesebb országában ugyanis költészete több mint 60 esztendeje a középiskolás tananyag részét képezi, és tizenhét versét kívülről kell tudnia minden diáknak. Népszerűsége a mély gondolatiságot és tömény érzelmi töltetett hordozó, de őszinte, közvetlen hangvételű, tiszta és áttetsző nyelvezetű, és ezért könnyen átültethető műveinek köszönhető. Még életében ismertté és elismertté vált a német nyelvterületen olyannyira, hogy az akkoriban Európa leghíresebb költőjeként számon tartott Heinrich Heine kijelentette, nem ismer Petőfinél nagyobb tehetséget, és fejet hajt előtte. Véleményével pedig a nagy német gondolkodó, Friedrich Nietzsche is egyetértett. Mindez hozzájárult, hogy a 19. században Petőfit a költészet koronázatlan királyaként, és a 20. században már minden idők legnagyobb lírai költőjeként tartsák számon.  

A legek sorát gyarapítja Arany János (1817–1882), Ady Endre (1877–1919), Babits Mihály (1883–1941), Juhász Gyula (1883–1937), Kosztolányi Dezső (1885 –1936), Tóth Árpád (1886–1929) és Kassák Lajos (1887–1967). Továbbá Szabó Lőrinc (1900–1957), Illyés Gyula (1902–1983), József Attila (1905–1937), Radnóti Miklós (1909–1944), Weöres Sándor (1913–1989), Pilinszky János (1921–1981) és még sorolhatnánk. Legnagyobb és legjobb dolog a semmiből adni, amint az említett költőink cselekedték. Hiszen szegényen, koruk kiszolgáltatottjaiként is megajándékoztak gyönyörű verseikkel. És ezt hatalmas kincsünk, a különleges szerkezetű és végtelenül gazdag magyar nyelv tette lehetővé.