Versenysport-e a néptánc?

Nagy visszhangot keltett szeptember végén a Fricska Táncegyüttes, amelynek négy tagja „tánc” közben 4077 csapást hajtott végre 2 perc alatt, s ezzel megdöntötték saját, öt éve felállított rekordjukat. Felmerül a kérdés, hogy ez egyáltalán már a néptánc kategóriába sorolható-e? Erdélyi néptánckar- és művészeti vezetők, koreográfusok véleményét kértük ki.

Melles Endre, a Háromszék Táncegyüttes tánckarvezetője úgy gondolja, lehet egy réteg, amely ebben látja a fantáziát, a teljesítményt, azonban a siker hajhászását néptánc-sportnak kinevezni eléggé lealacsonyító, hiszen egy művészeti ágról beszélünk. „Gondoljunk bele, milyen lenne a festészet vagy szobrászat sportként – tette hozzá. – Ez lehet egy ágazat, mint a zumba vagy az ír sztepp Flatley-változata, hiszen inkább a show-jellege van erősítve, de nem néptánc.”

Ivácson László is úgy látja, „semmiképp nem nevezhető ez néptáncnak, hiszen azon kívül, hogy a mozdulatok onnan erednek, semmi köze nincs hozzá.” Az, hogy mennyire fér össze ez a modernizáció azzal, amit eddig a néptáncról tudtunk, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője elmondta, modernizálni bármit lehet és ezerféleképpen, a kérdés az, találunk-e rá vevőt. „A Fricska Táncegyüttes, úgy látszik, talált. A mi feladatunk az, hogy világgá kiáltsuk: vigyázat!”
A néptánc valamikor nem is tánc volt, hanem rituálé, aztán szórakozásból lettek páros táncok a reneszánszot követően. Persze, valahol mindig több és más lett, mert mindenki az újat keresi a táncban is, így alakult ki a modern tánc vagy a balett, de ezek a néptánccal ellentétben nem a közösséget szolgálják – tudtuk meg Virág Endrétől, a Háromszék Táncegyüttes egykori táncosától, a Kovásznai Megyei Művelődési Központ munkatársától. „Mindig is voltak néptáncból építkező produkciók, irányzatok. Van, aki ezt nagyon jól megfogta, van, aki kevésbé, és itt a pozitívumok között megemlíteném Román Sándor munkásságát, aki szintén világot körbejáró dolgokat alkotott az Experidanc-szel, vagy akár ott van a számos hivatásos együttes az anyaországból vagy innen, Erdélyből is” – fejtette ki véleményét Marthi Jenő, a Perkő Néptáncegyüttes tánckarvezetője, koreográfusa.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a Fricska vajon miért pont a gyorsaságban látja a modernizáció jegyét. Virág Endre annyit fűzött hozzá, az emberek régebb megélték az életüket, nem lefutották, mint ahogy manapság tesszük. „Valószínű, ők ebben érzik különbnek és erősnek magukat. Más táncos nem gyúr rá arra, hogy két perc alatt 4077-et legyen képes csapni. A videóikat megnéztem, abba gyors mozdulatok vannak, de semmi tánc nincs.”

Melles Endre szerint a hűhó vonzza maga köré az embereket, hogy milyen gyorsak, de valójában mozognak, mint valami gyári munkások; nincs tartalom, minőség, csupán mennyiség. Marthi Jenő számára sem fér össze a nejlon a székelyharisnyával, vagy a fast food a szalonnával. Mindig voltak technikásabb, gyorsabb, ügyesebb táncosok a közösségekben, ugyanakkor olyan tájegységek, melyeket cifrább táncmotívumok jellemeznek, de belső töltet nélkül ez mit sem ér – véli.

„Show-t akarnak, tehát elengedhetetlen a gyorsaság. Nem gondolom, hogy olyan nagyot modernizáltak volna, hiszen sok olyan cigány táncos ismert, akik legalább olyan gyorsak, mint ők, csak nem akarnak ebből „sportot” űzni – mondja Tőkés Csaba Zsolt rendező, koreográfus.
Ivácson László még azt is fontosnak tartotta nyomatékosítani, hogy a néptánc nem verseny, hanem legfennebb vetélkedés; lehet benne versengés, viszont nincsenek győztesek. „Egy létezési forma, ahol az embernek egy másik énje kerül előtérbe. Az ember akkor táncol, ha neki ez jólesik. A sportoló, ha nem esik jól, akkor is sportol. Ez a nagy különbség. A tánc érzéseket közvetít, vagy jókedvből, vagy bánatból táncolunk; ez egy közösségmegtartó tevékenység, nem széthúzó, versenyszerű – tette hozzá Melles Endre.

Tamás Réka