Visszapillantás az űrből

Váncsa Sándor Evolúció című fotókiállítása április 25-ig tekinthető meg a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban, munkanapokon 9 és 16 óra között. A kiállítást dr. Péter Sándor magyar nyelv- és irodalomtanár nyitotta meg március 25-én, alább az ő ajánlóját olvashatják.

Furcsa érzései támadhatnak azoknak, akik belépnek a Kónya Ádám Művelődési Ház kiállítótermébe, a szűkre szabott kulturális hajlék egyetlen, ilyesmire is használható helyiségébe. Ezt az mondatja velem, hogy biza kitágul a tér, ahogy a fotókiállításra bepillant a látogató, s a falakon felaggatva látja az egész világmindenséget.

A tárlat megnyitóján hiába akartam előállni a fényképészet korábbi évtizedeivel kapcsolatos tudnivalókkal, mert amit elénk tárt a fotóművész, az egészen más, mint amit megszoktunk ettől a művészettől. Valahol olvastam, hogy immár nem is a filmet, hanem a fotográfiát tekintik egyesek a hetedik művészeti ágnak, amely korábban indult, immár külön utakon jár, s hiába erőltetik bele valamelyik képzőművészeti ágazatba, önállóan megkezdett útját ma is különleges módjai, eljárásai révén egészen meglepő irányokban járja.

Váncsa Sándor, aki régóta meghatározó tagja a művelődési ház Gyárfás Jenőről elnevezetett Amatőr Képzőművészek Kovászna Megyei Szövetségének – az egyedüli az országban – eddig festményeivel lepett meg. Ennek a fényképkiállításnak az Evolúció címet adta, ami magyarul fejlődést, haladást, változást jelent. , s meghökkentő alkotásai, kompozíciói egyrészt megrendítenek, másrészt erővel töltenek fel. Az az érzésem támadt a huszonegynéhány, egymás mellé, falra akasztott mű láttám, mintha készítőjük most jött volna haza az űrből, vagy éppen oda indulna. Tanácstalan a hozzá nem értő, honnan is kezdje a kép szemlélését, bentről kifelé képzelje el a kibontakozást, az ősrobbanáshoz hasonló csillagmilliárdokat lásson bennük, avagy induljon el kintről befelé, s fedezze fel a világűrben keringő sok-sok részecske egybetömörülését. Egyik-másik kör közepén felfedezhetni a kiinduló vagy inkább összetartó magban az eredeti fényképfelvétel nyomát, de csak ennyi. A többit a számítógép rendezi, rázza össze vagy szórja szét, az azt kezelő szándéka szerint.

A magára maradt tárlatlátogatónak jól jön az eligazító cím, a művész nagyon is érti és érzi, mit cselekedett, milyen ösvényre állította rá az alkotásaira rácsodálkozókat, az aláírásokkal becsalogatja a nézőket a maga univerzumába, egy olyan alkotói lehetőségeket felmutató körbe, amiből kijutva, a titkok megfejtésének örvendezhet a hagyományos fényképezésnek elkötelezett éppúgy, mint az újításhoz szokott fotográfus.

Váncsa Sándor fotografikái arra is intenek, hogy az akaratunktól függetlenedő számítógép meglepő segítője lehet fantáziánknak, de el is lophatja tőlünk azt, amire büszkék lehetünk: a saját álmainkat.
Ez a tárlat, de az amatőrök többi bemutatkozása is arra késztet, hogy kimondjam: ezek az öntevékeny művészemberek megérdemelnék, hogy ha évente nem is, de belátható távlatban beengedtessenek az EMŰK kiállítótermeinek egyikébe.