Nemzedékváltás a politikában?

Zahorán Csaba történészt (képünkön) – az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet munkatársát – kérdeztük, hogy történelmi léptékben, a nacionalizmusok, a székelyföldi magyar és román nemzetépítési ideológiák kutatójaként, hogyan értelmezi a közelmúlt politikai kronológiáját.

– Friss fejlemény a román belpolitikában, hogy a decemberi parlamenti választásokon 10% körüli eredményt húzott be az AUR. Az új parlamenti párttá vált formáció tradicionalista, szociál-konzervatív rendszer- és elitellenes, a politikai status quót illető kritikája pedig kiterjed a magyar–román együttélésre is. Különösen a székelyföldi többség és kisebbség viszonyára. A téma jelentőségét pontosan jelzi, hogy a párt két emblematikus figurája – George Simion és Dan Tanasă – hasonló módon, többnyire székelyföldi „magyar” intézményekkel és politikusokkal vívott párviadalokban halmozták fel a politikai tőkéjüket.

– Simion unionistaként, vagyis Románia és Moldova (Besszarábia) (újra)egyesüléséért küzdő aktivistaként kezdte pályafutását, de aktív szervezője volt a trianoni békeszerződés 100. évfordulójára időzített kegyeletsértő akciónak az úzvölgyi katonatemetőben, és részt vett a helyi románságnak készült első Trianon-emléknapi ünnepségen is Sepsiszentgyörgyön. Tanasă a székelyföldi önkormányzatokon a hivatalos román nyelv- és szimbólumhasználatot számonkérő jogi kereseteivel, s a magyar kisebbségpolitikai vezetőket savazó publicisztikáival szerzett hírnevet.

A sepsiszentgyörgyi s így „kisebbségi románként” szocializálódott, Maros megyében mandátumot szerző Tanasă február végi, a román parlament plénuma előtt tett első politikai nyilatkozatában Magyarország erdélyi támogatáspolitikáját ostorozza, ebből Romániát fenyegető geopolitikai és etnikai kockázatokat vezetve le. Felszólalásában külön kitér a székely megyékre: szerinte a régióban az RMDSZ politikai, gazdasági és a helyi közigazgatást átszövő hegemóniája egy kis magyar világot eredményez, ami a helyi román közösségek elnyomásához vezet.

Aztán március idusa előtt két nappal Simion, a párt társelnöke Sepsiszentgyörgyre látogat. Felháborodik a magyar lobogókkal díszített városképen. A közösségi médiában közvetített akcióban hasonló benyomásról tesz tanúbizonyságot, mint párttársa, Tanasă: mintha egy kis magyar világba csöppent volna, ahol semmibe veszik a szimbólumhasználatot szabályozó román törvényeket. „Terrorista” szervezetnek nevezi az RMDSZ-t, s megkérdőjelezi a székely zászló létjogosultságát is. Néhány napra rá unionista lendülettel a Moldovai Köztársaság határát próbálja átlépni (ahonnan már többször is kitiltották), sikertelenül.

Majd március 16-án, az 1848-as forradalom székelyföldi ünnepét követő napon a sepsiszentgyörgyi székhelyű Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma (FCRCHM) egy 10 pontból álló „kérés-listát” tesz közzé, amit szemléz az állami hírügynökség is. A 10 pont többek közt cselekvési tervet sürget az önrendelkezési törekvésekkel szemben, továbbá követeli Magyarország székelyföldi társ-szuverenitásának felszámolását (1. pont), kisebbségi jogokat a székelyföldi román kisebbség számára az Európa Tanács 1201-es ajánlása alapján (2. pont), a román nyelv védelmét (4. pont), a tulajdonvisszaszolgáltatások felülvizsgálatát (5. pont), költségvetési támogatást a helyi román nyelvű nyilvánosság működtetéséhez (6. pont) stb. A kiáltványszerű politikai nyilatkozatra érdemben a Maros megyében mandátumot szerző, de sepsiszentgyörgyi Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő reagál, aki a dokumentumot tárgyalási alapnak nevezi. Kulcsárt a tisztségre az RMDSZ ellenzékének számító, a nemzetpolitika terén radikálisabb hangot megütő, „autonomista” EMSZ jelölte, egy választási együttműködés keretében.

Ebben a légkörben érkezik a március 15-i megemlékezések sepsiszentgyörgyi ceremóniamesterének, Antal Árpád polgármesternek a törvénytelen zászló és szimbólumhasználata miatt a helyi kormányhivatal által kirótt 10 ezer lejes büntetése. Nem tett eleget a törvény “etnikai arányosságot” szem előtt tartó előírásának, miszerint minden nemzetiségi zászló mellé egy román lobogót is ki kell tűzni. Pár napra rá Székelyudvarhely polgármesterét is 5 ezer lejes bírsággal sújtják, hasonló mulasztás miatt. Kisebbségi jogvédők gyűjtést kezdeményeznek a bírságok kifizetésére.

– Újfent parlamenti tényezővé váltak a román tradicionalisták, s a xenofób és antiszemita diskurzusuk része a magyar kisebbség. Székelyföld a tárgya, Sepsiszentgyörgy az ütközőtere, frontvárosa a román nemzetpolitikai narratíváknak és ambícióknak. S szembeötlő hasonlóság a kilencvenes és kétezres évek Harkovozásával. Az AUR így igyekszik megvetni a lábát a román pártrendszerben? Hozzájárulhat-e konszolidációjához a „Harkov-jelenség” napirenden tartása?

– Mivel jelenleg elsősorban Trianon historiográfiájára és emlékezetére koncentrálok, ezért a román belpolitika aktuális rezdüléseit nem annyira követem, mint ahogy a másik kutatási területem, a „Har–kov-jelenség” fejleményeit is csak távolról figyelem. De még nekem is úgy tűnik, hogy a székelyföldi román közösségépítésben egyfajta nemzedékváltás zajlik, ahogy arra már többen is rámutattak. Ez nem is olyan meglepő, hiszen ez az országos és a helyi politikában is folyamatos – az egykori hírhedt nacionalista pártok, a PUNR és a PRM letűntek, soviniszta retorikájuk pedig többnyire beépült a nagy pártokéba, ahol részben „fel is olvadt”. Ez a helyzet a 2000-es évek közepétől egészen a 2020-as évek elejéig nem is nagyon változott. Igaz, ebben az időszakban is voltak próbálkozások – emlékezzünk csak a vasgárdista Noua Dreaptă rendszeres provokatív felvonulásaira a székelyföldi városokban, illetve a korábban a PSD-ben politizáló Bogdan Diaconu Egységes Románia Pártjára (PRU). De kezdettől fogva szinte mindig akadt egy-egy képviselő vagy szenátor, aki „felvállalta” a székelyföldi románok érdekképviseletét, akár kérték, akár nem. A kilencvenes években ez főleg Petre Țurlea volt, a kétezres évek közepén pedig Dan Voiculescu pártja is kacérkodott a har-kovi románok ügyével. A helyi politikában kezdte a maroshévízi Mircea Dușa, aki a 2010-es években többször miniszter is volt Victor Ponta kormányaiban, míg a Marosvásárhelyen politizáló Marius Pașcan ugyancsak a 2010-es években szerzett magának nevet a magyar kisebbségi törekvések elleni küzdelemben. Bár nem pártokhoz, hanem magához az államhoz és az állambiztonsági szervekhez kötődik, de ide sorolnám a meglehetősen kétesnek tűnő 2015-ös kézdivásárhelyi terror-ügyet is.

Egyszóval cserélődnek a szereplők, és ez alól a székelyföldi román elit sem kivétel. Így azt láthatjuk, hogy az 1989-es fordulat után megjelenő román érdekvédők helyét is újak kezdik átvenni. A Kovászna–Hargitai Ortodox Püspökség élén álló és a helyi román érdekképviseletben rendkívül aktív Ioan Selejan érsek 2014-ben Temesvárra távozott, őt pedig Andrei Nicolae Moldovan püspök követte. Váltakoznak a számos székelyföldi román egyesületet tömörítő, 2005-ben megalapított Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fóruma élén álló személyek is. A székelyföldi román nemzetépítést koordináló Fórum, amely 2014-ben bővült ki Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fórumává (FCRCHM), ugyanakkor stabil szereplőnek számít ebben a szférában. Noha a román nemzetállami eszme védelmében gyakran kifejezetten nacionalista diskurzust alkalmaz, nem olyan agresszív, mint más csoportok. Például a már említett Noua Dreaptă, amely később párttá is alakult, vagy a 2016-ban megalapított, a brassói Mihai Tîrnoveanu nevéhez kapcsolható Asociația Calea Neamului. Az utóbbi hol a székelyföldi románok érdekei mellett tüntet Bukarestben, hol emlékezetpolitikai akciókat szervez – például Budapest 1919. augusztus 4-i román megszállásának 100. évfordulóján, ugyancsak a román fővárosban –, de a performanszok terén is jeleskedik. Fontos szerepet játszott például a 2019-es úzvölgyi incidensben, és – ahogy említetted – Tîrnoveanu nemrég Sepsiszentgyörgyön is „kitűzte a román zászlót”. Sok esetben civil – vagy legalábbis magukat annak nevező – szereplők és szervezetek lépnek fel a székelyföldi román érdekek védelmében, ami viszont sokszor a helyi magyar érdekek rovására megy. Diskurzusukban a nemzetállami, vagyis hatalmi érvelés mellett a helyi, „átlagos románok” képviselete és jogaik védelme kerül a középpontba. Például egyes román történészek és jogászok úgy tematizálják a kommunista diktatúra által államosított magyar tulajdonok (erdők, földek, vidéki és városi ingatlanok) visszaszolgáltatását, hogy az nem más, mint a románok kisemmizése és a magyar uralom restaurációja, mások árgus szemekkel figyelik a nemzetállami törvényi keretek feszegetését a nyelv- és szimbólumhasználatban. Ezzel vált ismertté Dan Tanasă is (illetve szervezete, az ADEC), aki a 2000-es évek végétől főleg a székelyföldi „magyar” önkormányzatokat zaklatta, és elérte, hogy számos helyről lekerüljön a magyar felirat vagy a magyar, illetve székely jelképek. Azon túl, hogy ezt miképp tudta magánszemélyként véghezvinni, az is érdekes, hogy a székelyföldi román nemzetvédőknek hogyan sikerült kiszorítaniuk a székely zászlókat a közterekről. Évekig tartott, számos prefektusi fellépés és bírósági eljárás kellett hozzá, de napjainkban már alig látni közterületen – a románokat állítólag diszkrimináló – székely zászlót. Tanasă példáját egyébként akár magyar aktivisták is követhetnék, hiszen a Székelyföldön kívül meglehetősen esetleges a magyar nyelvhasználat, például Szatmár, Szilágy vagy Bihar megyében, de már Maros megyében és Marosvásárhelyen is, pedig ott van az RMDSZ egyik központja és ott ténykedik a CEMO is. A „civil” aktivizmus másik alkalmi, de nagy figyelmet keltett példája volt az a bizonyos székelyudvarhelyi „miccs-affér” 2017-ben, amely szintén a Székelyföld mint „zűrös vidék” reprezentációját erősítette a román nyilvánosságban. Ebbe a folyamatba illeszthető a „civil” Tanasă és a George Simion által vezetett AUR egymásra találása, szemlátomást úgy érezték, hogy a gazdátlannak tűnő „székelyföldi románok kérdésének” felvállalása hozhat nekik némi szavazatot – és főleg ismertséget.

Egyébként mind az országos, mind a helyi politika sokszor mesterségesen gerjesztett ügyei szerencsére közvetlenül keveset ártanak, még ha a légkört meg is tudják időnként mérgezni. A székelyföldi viszonyokat is alapvetően a hétköznapok normalitása, a magyar–román együttélés határozza meg. Ezt 1990 első hónapjait leszámítva nem sikerült komolyabban megbolygatni. Persze a román nacionalisták szemszögéből az is eredménynek számíthat, hogy a saját keretezésükben is napirenden maradt a Székelyföld kérdése. Az a kilencvenes években még elsősorban „nemzetbiztonsági kockázatként” vagy „a nemzetállam tekintélyének megrendüléseként” fogalmazódott meg, de idővel egyre hangsúlyosabb lett a „székelyföldi román jogvédelem” is. Vagyis hogy itt nem csak a magyar kisebbség folyamatos követeléseiről van szó, hanem egy „másik” kisebbségi kérdésről is: az „államalkotó”, de számbeli kisebbségben lévő románok helyzetéről, mi több, állítólagos diszkriminációjukról a magyar többségű megyékben. Ezzel többé-kevésbé sikerült ellensúlyozni – főleg a román nyilvánosságban – a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Különösen azt, hogy a magyar autonomisták európai példák sorára hivatkozva követelnek regionális önkormányzatot, egyszersmind cáfolva Románia nemzetállami jellegét is, ez ugyanis folyamatos defenzívába kényszeríti a román államot, még ha az ellenfél – azaz a magyar autonomisták – viszonylag gyengének is számít.

Visszakanyarodva az új fejleményekre és az AUR színrelépésére: nem biztos, hogy a „harkovozás” vagy Magyarország kritizálása elég lesz, de szemlátomást még mindig van ezekre igény. És ha ügyesen, korszerűen csinálják (márpedig az úzvölgyi provokáció megszervezése és a választási kampány is arra utal, hogy profizmusban nincs hiány), akkor sikerrel zavarhatják meg az interetnikus és az államközi kapcsolatokat egyaránt. (Emlékezzünk csak vissza: a székely zászló elleni hadjárat és az úzvölgyi incidens is kihatott Budapest és Bukarest viszonyára – mégpedig nem épp pozitív irányban –, a jövőben pedig adja magát akár a trianoni emléknap is, most már évente visszatérő alkalomként…) A probléma itt alapvetően a romániai magyar kisebbség helyzetének rendezetlensége, ahogy arra már a kilencvenes évek óta rendszeresen felhívják a figyelmet a romániai és magyarországi elemzők. És hiába állítja a mindenkori román kormányzat, hogy Romániában a kisebbségi kérdés kezelése európai színvonalú stb., ez ugyanúgy hangzik, mint amikor a dualista Magyarország politikusai bizonygatták, hogy nincsenek problémák a nemzetiségekkel, ellensúlyozandó például a Memorandum-per vagy a csernovai sortűz nemzetközi visszhangját. Egyszóval amíg maga az érintett kisebbség elégedetlen, addig bármikor kiújulhat a feszültség, akármelyik oldalról is gerjesszék. Ez pedig a nemzetállam-építés logikájából fakad, azaz nem csak mai ügy. Ezt az is bizonyítja, hogy számos párhuzamot látni több székelyföldi román civil és kevésbé civil kezdeményezés tevékenysége és egyes, 1918 előtti erdélyi magyar szervezetek működése között, mint amilyen az Erdélyi Szövetség volt vagy bizonyos szempontból az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE is – legalábbis a diskurzus szintjén.

– Milyen hatással lehet az AUR az erdélyi magyarokra? Az etnikai mobilizáció, a nemzeti frontvonal mentén a magyar és román politikusok kölcsönösen legitimálhatják egymást, de fogékonyak-e még az erdélyi magyarok az etnikai konfrontációként megélt nacionalista és emancipatorikus politizálásra?

– Erre én nem tudok választ adni, mert nem figyelem ennyire részletesen a pártpolitikát és az RMDSZ aktuális stratégiáit. De már többször is lehetett tapasztalni, hogy az erdélyi magyarok nem biztos, hogy hajlandók vállalni az erőszakos konfrontációt különféle szimbolikus és identitáspolitikai célokért, ide sorolva az autonómiát is. Ami teljesen érthető és rendben is van, kinek hiányozna még egy jugoszláv típusú polgárháború, vagy akár egy olyan konfliktus, amilyenről a Máglyatűz című geopolitikai thrillerben olvashatunk. Az erdélyi magyarok természetesen kiállnak az értékeik és érdekeik mellett: ha kell, akkor tiltakoznak, tüntetnek és felvonulnak, de a viszonyok – szerencsére – nem annyira kiélezettek, hogy ennél messzebb kellene menniük, ahogy arra már mások is rámutattak. És az ellentétek elfajulása természetesen sem az RMDSZ-nek, sem pedig a bukaresti kormányzatnak nem áll érdekében, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének.

Ugyanakkor azt is végig lehetne gondolni, hogy mit nyerhetne az erdélyi magyarság egésze a székelyföldi románok esetleges pozitív diszkriminációjával? Vagyis egy olyan, átfogó kisebbségi rendezéssel, amelybe a magyar szórványok és enklávék képviselete, jelkép- és nyelvhasználati jogaik tényleges érvényesítése ugyanúgy beletartozna, mint a magyar többségű régiókban a románok számára igényelt jogok. Olyan helyekre gondolok itt, ahol erre – a hatalmi aszimmetriából kifolyólag – általában nem sok esély van, mondjuk Fehér, Brassó vagy Kolozs megyében. Ami persze jelenleg sem arányos, hiszen például a román zászló mindenhol jelen van – még a székelyföldi köztereken is –, míg a magyarral csak alkalmanként lehet találkozni, a székely zászlót – ahogy említettem – pedig egyenesen a magán- és egyházi terekbe száműzték. De mi lenne, ha a kisebbségeknek – a román többségű területeken a magyaroknak és másoknak, a Székelyföldön pedig a románoknak és például a romáknak – automatikusan járna valamilyen képviselet, esetleg egy-egy alpolgármesteri szék? Ez nem csak elegáns gesztus lenne, hanem gyakorlati eredménnyel is járhat, hiszen artikulálódhatnának a különben nem hallható igények is. Persze ez önmagában inkább csak egyfajta tüneti kezelés lenne, itt ugyanis elsősorban az a probléma, hogy Romániában számos struktúra és intézmény működésében még mindig túlságosan is érvényesül a nemzetállami doktrína, hiába élnek az országban komoly kisebbségi közösségek.

– A konfliktusok a romániai kisebbségjog által is ismert és szabályozott ügyek mentén pattannak ki – nyelv- és jelképhasználat. Kérdés, hogy a kisebbségi jogbővítés, a hatályos törvények módosítása elejét veheti-e az ellentétek kiújulásának, ahogy az is, hogy kormányzati pozícióból ezt képes és hajlandó-e kiharcolni a magyar politikai szervezet?

– Optimistaként úgy gondolom, hogy igen, ha a román kormányzat folytatná a kisebbségi jogok bővítését és a decentralizációt, ahogy arra 1989 után ténylegesen is sor került, akkor elkerülhető, hogy a fentebb említett provokációk vagy valamilyen válság hatására ismét feszültté váljon a helyzet. Legalábbis az eddigi folyamatok erre utalnak, csak az a kár, hogy mindez a kétezres évek közepére, az euroatlanti integráció sikere után lelassult, sőt talán le is állt, egyes esetekben – például a restitúció kapcsán – pedig visszalépések is vannak. Úgy látom, hogy Bukarest mindig a lehető legkevesebb engedményt teszi az ilyen alkudozások során: megadja, amit az adott helyzetben feltétlenül muszáj megadni, és ezzel elkerüli az esetleges eszkalációt, de magától nem hajlandó egy picivel többet sem engedni. Természetesen ez sem valami jellegzetes bukaresti attitűd, hanem egyszerű hatalmi logika, így működik minden nemzetállam vagy hatalmi központ, vagyis a történelmi Magyarország vagy Nagy-Románia, illetve a kommunista Románia nemzetiségi politikája is ennek megfelelően alakult – gondoljunk csak a két világháború közötti népszövetségi panaszok ügyére (és meglehetősen korlátozott eredményeikre) vagy a szovjet nyomásra létrehozott Magyar Autonóm Tartományra.

– A székelyföldi román elit egy része aktívan bekapcsolódik az új tradicionalista és unionista párt munkájába, és nemzeti kisebbségekkel azonos jogokat követel a székely megyék románságának. A FCRCHM által közzétett 10 pontra a székely radikálisok tárgyalási alapként tekinthetnek. Nem véletlenül, hiszen az abban megidézett 1201-es Európa Tanácsi ajánlás a kisebbségvédelem részeként említi az autonóm, különleges státuszú közigazgatási szerveket. Társadalmi vita alakulhat ki?

– Igazi vita csak a megegyezésre törekvő, az abban érdekelt felek között bontakozhat ki. Kétségkívül több ilyen szereplő is van, időnként felbukkannak ígéretes kezdeményezések, és vannak példák az érdemi magyar–román vitára is az autonómiáról, helyi szinten – mivel a bukaresti törvényhozás, illetve a román média nagy része általában reflexszerű elutasítással reagál –, de nem tudom, hogy az olyan figurákkal, mint Tanasă vagy az olyan pártokkal, mint az AUR lehet-e valódi párbeszédet folytatni. Olyan nagy a szemléletbeli különbség, ami ugyanakkor érdekkülönbségként is megnyilvánul, hogy az néha még a külső megfigyelő számára is reménytelennek tűnik, nemhogy azoknak, akik ténylegesen is ebben a közegben élnek. A román nacionalisták többsége számára ugyanis elfogadhatatlan az, ami az erdélyi magyarok jó részének az otthonosságot jelenti – ezt az előbbiek a román nemzetállamiság megkérdőjelezéseként értelmezik. Persze az egyes közösségek nagyon heterogének, valaki számára például nagyon fontosak a nemzeti és regionális szimbólumok, míg más ezt inkább amolyan külsőségnek tekinti, és más prioritásai vannak. Szóval az ilyen ügyek kapcsán az egyes közösségeken belül is kibontakozhatnak viták – a magyaron és a románon belül egyaránt –, ami nagyon hasznos lehet a közösségépítés szempontjából is. Ami pedig a magyar–román párbeszédet illeti, természetesen szerintem is folyamatosan próbálkozni kell vele, mert az ilyen viták legalább annyira szólnak a nyilvánosságnak, mint a résztvevő feleknek, azaz egyúttal arra is alkalmat nyújtanak, hogy bemutassuk saját elképzeléseinket, javaslatainkat, adott esetben szimpatikussá, elfogadhatóvá téve azokat. Időről-időre pedig az sem árt, ha megismerjük a másféle álláspontokat és véleményeket is. De főleg azért kell adott esetben akár erőltetni is a párbeszédet, mert nincs elfogadható alternatívája.  

Pozsony János Csaba