Anyanyelvünk tartó oszlopai

Voltak, akik értetlenül kapták fel fejük, amikor évekkel ezelőtt eljutott hozzánk a hihetetlennek tűnő eseményről a hír: Széphalomban, Kazinczy Ferenc falujában megnyílt a Magyar nyelv múzeuma. Másféle múzeumokhoz szoktunk, eszközök, megfogható, megsimogatható tárgyak gyűjteménye járt az eszünkbe, ha múzeumokról esett szó. S lám, megszületett az anyanyelv múzeuma is, ott, ahol a nagy Kazinczy annyit álmodott a csodálatosan szép magyar nyelvről, páratlanul varázslatos magyar szavakról… Aztán két évvel ezelőtt láttam az anyanyelv táncát. Igen, csodálatosan mutatott ez a nyelv eltáncolva a kézdivásárhelyi Vigadó színpadán, egy irodalmi rendezvény megrázó részeként, a Nagy Mózes Főgimnázium diákjainak megejtően szuggesztív előadásában.

Nem csupán a műsorszám címe volt ez, hanem valóban az, cím nélkül is érezni és érzékelni tudtuk, hogy igenis, anyanyelvünk megannyi megragadó szépsége suhan el szemünk előtt… És legutóbb részt vehettünk a ballada-és mesemondás, a balladaéneklés országos versenyszakaszán, amely nemcsak csivitelő diáksereggel töltötte be a megyeszékhely hatalmas terét, hanem a rendezvényeken megjelent nézők, hallgatók, s maguk a vetélkedő fiatalok is átérezhették, hogy tulajdonképpen egy hatalmas tartóoszlop építői és megtartói ők, a magyar nyelv sokszor megsértett oszlopának erősítői, gazdagítói.

Az elhangzott mesék, balladák, a felcsendült balladadallamok, a bátorító beszédek végeredményben ugyanazt sugallták: ne hagyjátok, ne hagyjuk cserben semmilyen körülmények között anyanyelvünket! Minden bizonnyal készülnek kimutatások, táblázatok, beszámolók erről a nagyszerű eseményről, s egyikből sem fog hiányozni, nem szabad hiányoznia annak, hogy csak addig maradhatunk önmagunk, amíg anyanyelvünkön énekelni, mesélni, szavalni tudunk, és akarunk. S ha ez így lesz, soha nem roppan meg ez a tartóoszlop, nem szakad be az anyanyelv múzeumának teteje, nem fakul a tánc, amely anyanyelvünk rejtelmeit is megőrzi.