Csillagos ég

Úgy éltem, ahogy lehetett, s ez a módszer sem ostobább, mintha szándékaim mögött kullogom át az éveket” – írta Ladányi Mihály. Magam is ilyesmit szoktam válaszolni, ha valaki elmúlt éveimről őszinte kíváncsisággal kérdez. Ha csak udvariasságból, akkor is maradok az őszinteségnél, ne menjen ki divatból. Hőstettről nem tudok beszámolni, dicsekedni, ha lenne mivel sem dicsekednék. Pedig lenne! Megmentettem az életét egy asszonynak. Kétségbeesésemben. Ő az enyémet.

Fájdalom szorította el a szívemet, amint ott feküdt a kórházi ágyon. Szeretet és sajnálat, az elvesztésétől való rettegés. Elképzelhetetlenné tette az életem úgy, hogy ő nincs. Sok ember halála fájna, szenvednék, de képzeletben kialakul egy helyzet, amire gondolni tudok. Ő kivétel, sejtjeink közösek, elképzelésem sincs nélküle. Nem belenyugodni vagy szenvedni, létezni nem tudnék hiányával.

Kezelőorvosa széttárt karral, a rájuk jellemző együttérzéssel tájékoztat, megy az infúzió, kapja a szokásos adagot, de nagyon makacsok ezek a baktériumok a vastagbélben, s hogy ők is emberek, nem tudnak csodát tenni. Álltunk s néztük, mikor leheli ki a lelkét az eszméletlen beteg. Ő, aki autóbalesetemkor – amikor két nyakcsigolyám és kulcscsontom tört, még csak agyrázkódás hiányzott – mellettem állt végig. Ő, aki nem csak a legjobb falatot adta nekem mindig, bármit megtett, képes volna meghalni helyettem, ha úgy tevődne a kérdés, hogy én vagy ő.

Fel kell készülnünk a legrosszabbra – szólt halkan a testvére, neki az orvos szava szent volt. Döbbenet és ellenkezés lett úrrá rajtam, nem értettem, mit mond, nem is akartam. Fölé hajolva a fülébe súgtam: ne halj meg előttem, tedd meg értem, mutasd meg, az angyal az ördögnél erősebb! Hátha hallja, mit mondok. Nem reagált.

Torkomban gombóc, szememben potyogni kész könny. – Emeljék meg azonnal azt a kurva adagot! – kértem a doktort s hazamentem. Iszonyodtam, nehogy csörögjön a telefon, nem akartam hallani.

Soha nem félt a haláltól, de makkegészséges fia váratlan halála óta nemhogy nem félt, kérte a kaszást, jöjjön érte mihamarabb. Találkozni akart gyermekével, akit – négy gyermekes apát – kisfiának szólított. Nincs orvos vagy gyógyszer, mely ír lenne ilyen bánatra. Egész éjjel töprengtem, világos lett: ha nem hallotta a szavaimat, akkor már „túl” van, életben tartani nem lehet, de ha hallotta, akkor egymáshoz kötöttségünk dönt el „mindent”. Persze, a baktériumokat meg kell ölni, s hogy még mit lehet tenni, „a helyzet adja ”. Reggelre bizakodó lettem.

– Megemeltük az adagot – ezek voltak az orvos első szavai, amikor meglátott. Hálás voltam, de tudtam valamit, a „titkot”, amit Zsókán és rajtam kívül senki nem tudott. Percről percre megpróbáltam mindent, amit az eszem felért, az idő múlását nem érzékeltem.

Várakozásomon túltett a valóság. Két nap után, ha elköszöntem: „várj reám, s én megjövök”, folytatta a csodaszép háborús verset (Szimonov). Azóta „csillagos egem” vagyok neki, de csak azért, mert szebbet nem talált ki, és semmi földi szépség nem vetekedhet a csillagos éggel.

Mindent hallott és tudott, míg eszméletlennek hittük. Csak azért maradt életben, mert – szavaival – „tudom, milyen túlérzékeny vagy, nem bírtad volna ki, csillagos egem!” Ő sajnált engem! Ha nem lennél, rég nem lennék – mondja olykor. Az orvos úgy vélekedett, jó, hogy megemelték az adagot. Nagyot nőtt a szememben, őszinte tudott lenni: „kockázatos volt, mert egyszer már növeltük”. Lehet azt emelni többször is, ha kell, a csillagos égig! Csak ne késsünk el vele. Olykor minden eszünkbe jut, a legkézenfekvőbb, legegyszerűbb nem.