Hajtsunk fejet

A katona nem cselekedhet a belátása szerint. A katona parancsokat teljesít. A katona helyt áll bármilyen körülmények között. És katona az életét adja, ha a helyzet ezt úgy követeli.

Nem volt ez másképp a 2. magyar hadsereg esetében sem, amelynek 207 500 főt kitevő állományát vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt indították 1942. április 17-én az orosz frontra és június 27-én érkezett meg. A Don folyót, július 7-én érte el hosszan tartó támadás során, a továbbiakban pedig ennek egy 208 kilométer hosszú szakaszát kellett tartania Voronyezs és Pavloszk között. Az oroszok 1943. január 12-én indítottak ellene támadást a -35 (hadtestnapló szerint -42) fokos dermesztő hidegben, és 14-én 50 kilométer szélességben áttörték a védvonalat. Ezzel vette kezdetét a hiányos felszerelésben és fegyverzettel frontra vezényelt 2. hadsereg tragédiája, amelyet nemcsak a harc, hanem az időjárás is tizedelt.

A veszteségekről a mai napig sem rendelkezünk pontos adatokkal, de becslések szerint 120 ezer személy sebesült meg, tűnt el, halt hősi halált, vagy került hadifogságba, és a felszerelés 70% megsemmisült.

A felsoroltak azonban száraz adatok csupán, de nem tükrözik azt a tengernyi szenvedést, amelyet honvédjeink a tél poklában elszenvedtek. Erről ugyanis csak az alkothat némi fogalmat, aki cammogott már félméteres hóban, csontokig hatoló jeges szélben. Akinek hasogatta a bőrét és húsát a metsző hideg. Akinek a fájdalom miatt kibuggyant könnycseppjei az arcára fagytak. Ráadásul ehhez a testükbe hatoló golyók, repeszek és szuronyok nyomán keletkező sebekből feltörő kínok is hozzáadódtak, és az otthon maradottak, valamint a haza sorsa miatti aggodalom által okozott lelki gyötrelmek is.

Álljunk hát meg a mindennapi rohanásban legalább egy percre ezen a gyászos évfordulón, hogy fejet hajthassunk a Don-kanyarban elpusztult honfitársaink emléke előtt, és elmormolhassunk egy imát a lelki üdvükért.