Harmatozzatok, magasságos egek!

Van valami varázslatos ereje ennek az éneknek, amely ilyenkor, advent, a várakozás heteiben hangzik el a hajnali mise kezdő mozzanataként. „Felhők hozzák az igazat” – folytatódik tovább, s aki ilyentájt, hajnalban hat órakor belép a katolikus templomba, biztosan feltöltődik olyan lelki erővel, amilyet csak a legnagyobb áhítattal elmondott, elsuttogott imádság kölcsönözhet. Roráténak hívják ezt a korareggeli misét, aranymisének, angyalmisének is mondják, s a roráté-ünnepkör fontos eseményeként élik meg nem csupán a hívők, de mindazok, akik számára az élet lényegéhez tartozik a Krisztus eljövetelét megelőző várakozás.

Szép szóösszetétel ez a roráté, a ros harmatot jelent, a roro a harmatozást, és éppen ez a rendkívüli időszak az, amely egész esztendőre, sőt, annál jóval hosszabb időre lelkünket, hitünket ébren, éberen tartja, lelkünket megerősíti. Angyali üdvözletnek tartják a hajnali misét, amely minden hajnalban elhangzik advent első napjától karácsony első napjáig Szűz Mária tiszteletére, a Jézus eljövetele utáni vágyként. Ez tulajdonképpen az adventi, várakozási készenlét legszebb, legmaradandóbb formája.

A roráté-ének sok írót, költőt megérintett, a tollukon megszületet írások igazi gyöngyszemekként vonultak be az irodalom tárházába. Fekete István, Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső és mások lehajoltak a hívő, érző lelkekhez, és alkotásaikkal segítettek megérteni az angyali üzenetet, továbbították a várakozásból fakadó meghatódottságot, az eljövetel biztonságát. Hadd zárjam az írást Juhász Gyula megrázóan szép soraival a Rorate című verséből: „Hideg kövön anyókák/ Térdelnek. Ifjú pap/ Magasba fölmutatja/Szelíden az Urat.// Derűs hit tűnt malasztját/ Könnyezve keresem./ Ó gyönyörű gyerekség,/ Ó boldog Betlehem!”