Kedves öcsém, Gábor!

Tegnap Csíkszeredában jártunk, mert amint Te is tudod, Székelyföldön fel kell ám készülni a télre, nem úgy, mint Tifelétek, az Angyalok Városában. Míg Ibolyával arra vártunk, hogy gyertyát, akkut, hűtővizet, miegymást cseréljenek a „mindenhez es” értő csíki legények, beültünk melegedni – ha hiszed, ha nem – szomszédotokba, a Mexikói kocsmába. Bandidos – így hívják.

A Petőfi utcában feszít, szemközt a Milánó Caffé-val, amelyiknek az utcára pakolt asztalainál a Camparit szürcsöltük a nyáron, mint felétek az unatkozó milliomosok, míg az asszonyok „shoppingoltak”. Na, hol is? Tudd meg, a Tulipán Centerben!

Nos, miután elfogyasztottuk a mexikói módra készült magyar gulyáslevest és az állítólag szintén idegenből ideszakadt áfonyás palacsintát, az asszony magamra hagyott a sörömmel, mondván, megtekinti, mint virágzik a Tulipán. Nem lévén barátom kéznél, a pincérnek panaszoltam el, hogy né, itt hagyott!

– Megesik – mondta együttérzően a legény –, de még hozok egy sört.

Térült, fordult, s már előttem habzott a Csíki Tiltott. Majd az asztalt szedegetve, megkérdezte: – Pénz volt a hölgynél? Mert ha nem, vagy csak kevés, garantáltan visszajön… Kénytelen voltam igazat adni neki, és még csak nem is haragudhattam a bizalmaskodásért, hiszen én kezdtem, és errefelé nem maradnak adósok az emberek.

Spórolgattam a sörrel, hogy kitartson, míg jön az asszony, de hiába, elfogyott – majdnem egyszerre a türelmemmel.

Áttértem egy hosszú presszóra, és ha már koffein is volt bennem, mintha gondolkodni támadt volna kedvem a világ folyásán. Arra gondoltam, hogy Tifelétek most tüzek pusztítanak, és íme, nálunk milyen jó hűvös az ájer. Meg hogy szegény fejeteken ott van maholnap a sok éhes bevándorló, akik már a mexikói határkerítésen mászkálnak. Itt minálunk bezzeg nem fenyegetnek a vándorló koldusok, van itt elég nélkülük is. Aztán terroristából sincs hiány, hiszen már két furfangos székelyt is előléptettek olyannak, a csillagszóróikkal meg játékpuskájukkal együtt. A Ti szegény szőke főnökötöknek se éjjele, se nappala, mert őrizni kell a piros gombot, meg azt a szépasszonyt. A miénk bezzeg addig vígan biciklizik. Lefelé tapos, felfelé meg csak a nyelvét kell nyújtogassa, s megy az ország könnyedén – lefelé. Az asszonyára meg vigyáz az adóhatóság. Így kibírunk még akárhány száz esztendőt, ha az elsőt kibírtuk. Tán rosszabb a többi sem lesz…

Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy nekem miért nem jutott soha eszembe kivándorolni egy olyan szép, gazdag távoli országba, mint Amerika? Forgattam a fejemben a kifogásokat, de mindig ugyanoda jutottam vissza: azért, mert úgy éreztem volna magam, mint a cserépbe ültetett útilapu. Így megmaradtam itt a sánc szélén, amit úgy hívnak ősidők óta, hogy Erdély keleti gyepűje. Jó nekem itt a csíki sör s a fenyőillat. Na de a fenyővíz se kutya!

– Nem, nem kérek több sört! Igaza volt, né, visszajött az asszony!

Hát így telt a tegnapi nap! Csak rosszabb ne legyen – így tanultuk, ugye, az együttélés során… Ahogy a dal mondja: „Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz, / Arra gondolok, amire akarok!”