Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Nincs láb alatt a vendég

Akkoriban, a múlt évszázad legvégén, mikor még ismerős vendégként jártam a Nagykunság fővárosába, Karcagra, szóba se került Körmendi Lajos íróval, költővel való találkozásainkon, hogy útban is lehet a jó szívvel látott vendég. Aztán még sértő is lett volna el a derűs nevetésig megkérdeznem, hogyan fogadták egy-egy ottlétekor Kazakisztánban a rokonok. Valahol Kína és a Kaszpi-tenger között terül el ez az ország kétmillió 700 ezer négyzetkilométeren. Meg kell mondanom ijedtemben, hogy a mi Erdélyünk, Magyarországunk csepp kis országocska ilyen rokonságé mellett. Körmendi Lajost a második világháború abbahagyása után a maradék, illetve újrateremtett Európa országhatárain szekérderékban, ruhakosárban is csempészték ide s tova a nagy rendteremtésben, ami máig se ért véget. De menni, vinni, átlopni kellett gyermeket, lelkeket. Említettem, idéztem Albrecht Dezső erdélyi író, határharcos életművét másik rokonkereső dolgozatomban, ő kiáltotta a magyarok szétszóratása elején, még az első nagy háború után Erdélyben, hogy egyetlen rokonunk Európa, aztán azt is, merjünk magyarok lenni!

Körmendi Lajos (1946–2005) azt a rettenetes nagy kazak országot járta, vallatta s vallotta, több ott a rokonunk, mint Európában. Ha elképzeljük, amint Körösi Csoma Sándor ül a Himalája-hegységében, lámaülésben és kutat, ötvöz gondolatokat szavakba megszállottan, nyelveket tanul, akkor elképzeljük a mai Nagykunság költő fiát, amint utazgat Kirgizisztánban, költőkkel értekezik, magyar mondatokba veri-szövi a kazak szókat, verseket… Alkalmam volt ugyan erre, időm annál kevesebb. Hát keressük együtt most pár percig ottani rokonságunk szálait Körmendivel, halála után, hiszen ő valós talajt, életet ad a sok dimenziós fantáziának. Iramodjék hát bizalommal a valós képzelet.

– A 13. században Magyarországra betelepedett kunok török népnek számítanak, és ugyanabba a kipcsak ágba tartoznak, mint a valük édestestvér kazakság. Kína és a Kaszpi-tenger közt kell keresnünk ezt a hatalmas országot, Kazakisztánt. Akit megnyugtat a ma is óriási keleti rokonság, az szinte én is lehetnék, felemelt karokkal integetnék, hogy emitt, a „nagy rokon.” Európában veszendő az igazság meg ikertestvére a szabadság, hé! Itt azonban manapság a humanitárius rabság és nemzeti hazák veszejtése van divatban. A kazakok a 15. század végén hozták létre államukat. A kalmükök támadásaitól féltek, aztán 1731-ben Abu Hair kán hűségesküt tett az orosz Anna cárnőnek. Azzal következett a rabság, minden, ami a kényszerű hűséget követhette. – A nagynak, októberinek, szocialistának és forradalminak nevezett változás után a hagyományos kazak életforma pusztulásba ment, aztán a második világháború után százezrek menekültek el és milliók rontottak be kazakiába. – Nyugtatjuk igen óvatoson Körmendi Lajos kun magyar s tán kipcsak-rokon írónkat s költőnket, ígérve, hogy nem s nem tagadjuk az ázsiai nagy rokonságot sem éltünkben, sem holtunkban. Ezért azonban oda is el kell látogatnunk, hiszen úgy fogadják ma is a magyar látogatót, ahogy vele bántak, írták a verseiket s adták örökbe nekünk, magyar-kunoknak és kun-magyaroknak, a sokdimenziós képzelet szárnyatollain. Hogy van ebben árnya-bokra a menekülésnek, ha csak a képzeletben is? Ne tagadja, aki megérezve képzeli. – Vannak népek, melyeknél az irodalom története szinte azonos a kivégzések, börtönbüntetések, száműzetések, elhallgatások történetével. – Körmendi Lajos néhai barátom megállapítását kelet felé kapaszkodva is, helyben s ma is hátborzongva kell elfogadnom. A miénk eme igazsága is. Janus Pannonius menekülés közben lelte halálát, Balassi Bálint harcban ágyúgolyótól esett el, Zrínyi Miklós halálba rohant, Petőfi is talán, és annyi halál, hogy jutott az irodalomra is elegendő.

A sokdimenziós képzeletet megilleti bár a lehetősége a rokonlelkek és rokonnépek összefűzésének, kis népek és óriások parolázásának.

– El kéne gondolkodnunk azon, hogy nekünk, magyaroknak, magyarrá lett besenyőknek, kunoknak csupán a nyugati kultúra jelenti-e az elsajátítandó műveltséget? Én azt gondolom, szükségünk van a gyökereinkre. Eurázsiában kell gondolkodnunk.

Százszorosan igaz ez, különösen, ha a nyomorgató vad jelen tüze világánál kell ágakba is kapaszkodnunk, ha csak a rokonság melegénél is, a reményben.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás