Ötvenhat a bentlakásban

Ilyenkor emlékek idéződnek fel, rossz vagy jó előjelűek, s hogyne mozgatna meg mindaz, ami a magyar forradalom idején történt a mi köreinkben, a diáktársadalom berkeiben! Rádió túl kevés volt ahhoz, hogy mindenki kedvére be- és kikapcsolja, híreket hallgasson, s akiknek megadatott, azok sem merték kidobolni, hogy náluk bárki odatapadhat fülével a készülékre. Talán veszélyt is jelentett rádiótulajdonosnak lenni itt, nálunk is.
Székelykeresztúron, a fiúbentlakásban volt egy recsegő-ropogó kis alkotmány, bent, a nevelők szobájában. Különösen a nagydiákok csoportosultak az ajtó előtt, de bent úgy lecsavarták a gombot, hogy csak szófoszlányok hallatszottak, a kint maradottak találgatták, miről is szólhat ez a rettenetesen nagy titok. Bent, a nevelők szobájában két diák, utolsó évesek. Igen, ők voltak a megbízott nevelők, fizetés nélkül. Nem fizetett pedagógus, nem egyetemet végzett tanár, hanem két diák. S mit adott az Isten? Volt olyan rend, olyan fegyelem, amilyet a legfelkészültebb pedagógus sem kívánhat a vezetésére bízott diákotthonban!
Valamit sejtettünk. A nagyobbak, a diákfelelősök osztálytársai összebújtak, aztán megjelent a mi osztályfőnökünk, no meg barátja, a kémiatanár, bent pusmogtak a nevelői szobában, aztán elmentek. Az élet a megszokott program szerint zajlott, délutáni szilencium, vacsora, esti szilencium, ágyvetés, tisztálkodás, lefekvés. Abban az esztendőben még vagy huszonöten aludtunk egy hálóban, kisebbek és nagyobbak. Halk pusmogások, de aztán ezek is elhaltak, mert belépett a nevelő, az utolsó éves diák, V. Dezső (19 éves lehetett).
Halkan beszélt, de olyan csend volt, hogy még ágy sem reccsent. Aztán jött a nevelőhelyettes, akiről tudtuk, hogy katolikus lelkésznek készül, a lányok bálványa volt, egyenes tartásával, őszinte szókimondásával, a kisebbeket is kellő tisztelettel igazgató T. Árpi. Ő nem szólt. Társa elmondta, amit aznap hallottak a rádióban. Az egyetemisták kérelmeit, követeléseit, menetelését, az aznapi utcai történéseket. Nem túlzott el semmit, de a hangján éreztük, hogy igen komoly dolgok robbantak ki a magyar fővárosban. Biztattak, hogy ne féljünk. És vigyázzunk magunkra, egymásra. Amit kell tudnunk, arról ők majd tájékoztatnak. Nem hívták fel figyelmünket, hogy ezekről szószátyárkodni nem szabad, de tudtuk azt mi magunktól.
Keresztúri diákok, Erdély talán egyik legelismertebb középiskolájának tanulói. Tanáraink között volt egykori magyar tiszt, német gyökerű katona, volt lelkész, ezeket ők előttünk nem rejtették véka alá. A mi osztályfőnökünk ráadásul a helybeli unitárius esperes fia. Nagyrészt tehát tisztában voltunk azzal, mit szabad és mit nem szabad hangosan mesélni.
Másnap aztán, az esti hálószobai felkészítés után következett a nagy gesztenyefa alatti felvilágosítás. Ide szoktak minket kivinni, ha olyan közölnivalójuk akadt. És akkor akadt. Bizonyára az azelőtt való napi hálószobai tájékoztatás is az ő sugallatukra történt… Osztályfőnökünk, történelemtanárunk vitte a szót, s mellette állt a kémiatanár, s a volt lelkész, a magyartanárunk. Egyébként ők hárman a barátságukkal is példát mutattak, s az iskola nyugodt lehetett, amikor ők hárman valamibe belevágtak.
Aznap délután valamelyik papgyerek – mert több is volt ilyen – a gesztenyefa alatt elszavalta egyik versét. Tudtuk róla, hogy verseket ír, de addig egyszer sem állt elő alkotásaival. Akkor igen. Megrendítő volt… És valamivel vagy talán jóval később tudomásunkra jutott, hogy Csíkszeredában tanárokat és diákokat hurcoltak meg pontosan ilyen versekért. És hogy Sepsiszentgyörgyön szintén fiatalokat fogdostak össze. Mert valakik elárulták őket. Keresztúron – tudtommal – ilyesmi nem történt. Évek múltán vitték el az egyik magyartanárt, utólag úgy értesültünk, egy jugoszláv ellenzékit bújtatott. Lehet, hogy így volt, mert kiváló magyartanár volt. Érzelmileg is. Mint egyébként mindazok, akik akkor Keresztúron tanárok vagy diákok voltak.