Sereg seregély nyomán

Azóta sem nyugodhatom, még annyira sem, mint más hétköznapokon. Mert van az ég alatt olyan emberi csoda is, hogy megjelenvén az utcán közeledben, vagy mondjuk, melletted, hát te elfelejted még azt is, ma melyik oldalán dédelgeti az ég a napot. Mert ha nincs csodálkozó, a csoda se fészkelődik türelmetlenül körénk.

Valahogy így járhattam minap, amikor a Füsti Fecske imaház előtt repesett tova 35, így, ahogy mondom: harmincöt székely gyerek, kislányok, kisfiúk, fejenként tizenkét éveskék voltak. Akár egy sereg seregély, úgy sirültek végig az úton, mármint a járdán. És mintha ma sem hinném: sorban, minden ricsaj nélkül, de minden szavuk érthető volt rózsaszín egyenruhájuk tengerén.

Ki mit ünnepel ilyen csapattal, nem tudhattam. Állni, azt cselekedtem, álltam és néztem, amint elhalad mellettem az édesen lobogó élet. Én akkor szóltam bele a játékba, visszavillanván gondolatban (a lélek is gondolkodik ám) édesanyánk udvarára, onnan húsz lépés az iskola, és immár játszódik egész gyermekkorom. Játszik vélem az élet, a magamé, csepp csúfság nélkül. Még látom az egyenruhás „tömeget”, leendő cserkész sereg, cipellőik alatt kisimul az út. Nem bírtam vélük, utánuk menni, követni őket, ahogy egy-két derűs anya teszi. A magam kora elevenedik. Dermedten hallom, amint fúvom magamban az éneket: Aludj édes, álmodjál, senki sincsen étlen… De így hallom vissza tizenkét éves koromból: senki sincsen ébren helyett senki sincsen étlen.

Eloldozom magam a járdától, megyek a magam útján, de nem, nem és nem „ellenkező irányba”, hanem igenis a tova tűnt 35-ös gyermekcsapat nyomán. Mert úgy fogom követni nyomukat, ahogy követ a gyermekkorom is, íme, ebben a percben is: Aludj édes, álmodjál, senki sincsen étlen. Ahogy ferdítve dúdoltam hetven esztendővel ezelőtt a mi kis seregünkben.

Városunk, falvaim, világom nem fakult és nem némult el, jönnek és jöjjenek újabb 35-ök, ki erdőkre s a rétekre, ahol minden egyes szó igaz, amaz eredeti is fölöttem:

Senki sincsen ébren,/ csak köztünk a szerelem,/ és a hold az égen.