Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Tízzel gurulgat az autó alattam, már az utcánkban vagyok, de van még időm gondolkodni hazáig. Kavarognak a gyerekkori emlékek bennem, nem tudom eldönteni, hogy amit én akkor jónak és normálisnak véltem, most miért olyan szörnyű.
Még abban a korban voltam kisgyerek, amikor létezett az a bizonyos „otthoni hét év”. Amikor még nem mertük otthon elmondani, ha megbüntettek vagy megszidtak az iskolában, mert válaszként újabb fenyítést kaptunk volna. Mi még nem mertünk feleselni, mert akkor még nem volt tabu a fülhúzás, a nyakleves. Ha rossz jegyet kaptam, megvonták az internet-hozzáférést, elkobozták a telefonomat, nem a tanárt okolták.
Tízzel gurul alattam az autó, nem tudok gyorsabban haladni. Éppen három óra van, az utcát haza-nem-igyekvő gyermekek lepik el. Nem merek rájuk szólni, egyszer egy dudálásért középső ujj bemutatásával követett vállvonogatást kaptam, egy alig több mint tízéves kisfiútól. Nevetgélve, burgonyaszirmot majszolva sétálgatnak előttem. Végre van esélyem megelőzni őket, talán észrevették, hogy araszolok mögöttük, talán csak véletlenül, de lehúzódnak. Elhajtok mellettük, köszönök (engem még úgy neveltek, falun szokás mindenkinek), semmi válasz. Mire megfordulok, ők pont a mi kapunk mellett mennek el. A csipszes zacskó kiürült, zsupp, le a földre, pont a kapunk elé. Felforr az agyvizem, szívem szerint a fejébe húznám. De nem akarok a szülőkkel vitába keveredni a civilizált viselkedésről.
Tízzel gurul alattam az autó. Egy eseményről tartok haza, egyszerűen nem tudom felfogni a látottakat. Végig álltam, fáj a lábam. Vajon mennyire fájhatott annak a néninek, aki már görbült háttal nézte végig az előadást, mert nem jutott székhez? Vajon mi van a hölggyel, akinek az előadás felénél ki kellett mennie a teremből? Nem kaptak ők sem helyet, hiszen úgy tűnik, századunkban a 16 éveseknek kell ülniük, nehogy a magassarkú elrágja gyermeklábukat.
Beszélgetek egy pedagógussal: nincs tisztelet a mai gyermekekben, fogalmazza meg ő is. De mégis hová lett? Javaslom, karácsonyra adjunk nekik!
Bartok Barbara