Miért? Nem tudom. Maradok!

Egy nemrég közzétett elemzés szerint 2018-ban több mint tízezer fiatal hagyta el véglegesen az országot… Azon gondolkodom, vajon ez a sok ember hányszor találkozott szemrehányó tekintettel. Hányszor tették fel nekik a következő kérdéseket: De miért? Azt hiszed, külföldön kolbászból van a kerítés? Miért nem inkább itthon kezdesz valamit magaddal? Miért nem tanulsz inkább? Miért, miért, miért?

Én a tanulás és az itthon-maradás mellett döntöttem néhány évvel ezelőtt. Lett volna lehetőségem a testvéremmel vagy a barátommal tartani, de maradtam, és azt hiszem, maradok. Engem meg természetesen azok a tekintetek és kérdések találnak meg egyre gyakrabban, akik szerint az igazi jó élet külföldön kezdődik. Lassan be kellene gyakorolnom egy általános választ a kérdésre, hogy mennyit és miért keresek itthon, és miért vagyok ennyire buta, ahelyett, hogy elmennék legalább egy szezonra valahová Nyugatra, jól megszedném magam, s nem fájna a fejem.

Általában csak mosolygok, aztán annyit mondok: én nem olyan vagyok. És ez alatt nem azt értem, hogy nem vagyok hűtlen, telhetetlen, pénzéhes vagy a szokásos jelzők, amelyekkel dobálják a külföldön dolgozókat. Hanem úgy értem, én nem vagyok olyan bátor. Mert azt hiszem, akármennyire nehéz is anyagilag itthon, bátorság és erő kell ahhoz, hogy mindent hátrahagyva, egy teljesen új helyen kezdjen valaki új életet. Olyan lehet, mintha kirántanák a talajt alólad, lemeztelenítenének, és reszketve, fázva, egyedül kóvályognál a világban. Legalábbis én így képzelem el.

Én nem tudnám elhagyni a szobámat, a nappalit, a nappaliban kávézó szüleimet, az utcát, a házunk mögött húzódó Perkőt, a hegyeket, Erdélyt. Nyilván engem is bosszant sokszor, hogy anyagilag nem engedhetek meg magamnak bármit, és még jobban bosszantanak a kritizáló emberek. Bosszant, hogy semmit és senkit nem fogadunk el, kritizálunk és bántunk. De még ezzel együtt is gyenge lennék búcsút inteni a megszokottnak. Inkább csöndben várom a napokat, amikor szeretteim hazalátogatnak.