Együtt a távollétben

A Kivonulás könyvében olvassuk azt a részletet, hogy amíg Mózes fent volt a Sínai-hegyen az Úrnál, a nép lent a völgyben bálványimádásra tért. (Kiv 32,1-10) Mózes, belefeledkezik Isten jelenlétébe, az Ő közelségébe, szavának, parancsainak kinyilatkoztatásába. Isten figyelmezteti, ébreszti föl a vallásos révületből. „Indulj a völgybe, néped vétkezett, a nép, amelyet kihoztál Egyiptom földjéről.” (Kiv32,7)

Ennek a résznek az olvasása sokszor eszembe jutatta a papok és a hívek kapcsolatát az egyházban. Hiszen sokszor tűnik úgy, különösen ezekben a napokban, hogy a papok közel az Istenhez, mondhatni az Úr magasságában vannak, a nép, a hívek pedig távol tőlük, elszigetelten.

Tudnotok kell azonban, testvérek, hogy Mózeshez hasonlóan mi is a népért imádkozunk. A távolság csak fizikai, de a mindennapi imák, szentmisék érte szólnak az Úrhoz, aki reményeink szerint, ahogy Mózest, úgy minket is meghallgat, és megkönyörül rajtunk.

Napjainkban a keresztény világ bizonytalansága, önfejű magatartása és az isteni szónak háttérbe való szorítása miatt úgy tűnt, gyenge, erőtlen lett Krisztus, és nincs hatékonysága az ő szavának. Más isteneket kerestünk magunknak, másokat engedtünk szóhoz: önjelölt próféták, gyorstalpalású hithirdetők, pénzéhes kuruzslók és álomlátók, horoszkópfabrikálók hangja süketítette fülünket Isten szavára.

Vajon, testvérem, benned és általad is gyengült Isten szavának ereje, hatékonysága? Az evangéliumokat olvasva, azok a személyek, akikkel ott találkozunk, nem haboznak, nem kételkednek, hanem cselekszenek. Így életté, igazsággá válik bennük elsősorban, aztán pedig általuk mások számára is az isteni szó. Ezekben a nehéz időkben legyünk egymás mellett lélekben, ha még távolságot is élünk meg, de tudatosítsuk magunkban, hogy nekünk nem mást kell keresni, nem másra kell hallgatni, hanem együtt figyelni az Atya szavára, emelni szívünket és szavunkat hozzá.

Dávid György plébános