Trianon nem csendes

Zavartan kutakodom a mindenségben, zavarnak a kinti dolgok, melyektől nem is akarok megszabadulni, de zavarnak a bentiek is, azok elől sem menekülök. Mindig volt valami, amit magamban rendezni kellett, abból is bőven volt, aminek változását nemcsak sürgettem, de mozgattam is erőmhöz mérten. Hatalmas háború zajlott le körülöttünk, ma sincs vége még, de már egy vakablaknyi nyílást láthatunk. Valami zajlott, szenvedtünk cudarul, valami még történik, hátra van belőle, valaminek történnie kell. Valaminek véget kell vetni a hitványságokból, valamit el kell kezdeni, más pászmát kell kezdeni nemes völgyeink, hegyoldalaink füvén, mert vírusként lepett el már a nyű szinte mindent.

Azt bolygatom, hol kellene, hol lehetne belevágnunk, mi az én részem, mennyi az időm s erőm. Akár a templomunk tornya, mely földrengéskor elbillent és szakadhat alá bármelyik percen; azt megúsztuk még gyermekkoromban. Egy fecske nem csinál nyarat, igaz. Különösen, ha vénen gubbaszt árva feje. Valaminek jönnie kell mindazok után, ami volt, s tán tova is rebben. Képzeletemben képrendszerek igazodnak a mai napunkhoz. Hogyan tovább, én Istenem, munkaadóm s lágy kenyerem… Nem ima ez, csak egy fohász, melyet fölzavar Máray Sándor ebben a percben a maga képrendszerével.

„Valaminek vége van nemcsak nálunk, talán egész Európában. Ez a háború becsukott egy világképet.” Ezt 1941 márciusában írta, mikor személyesen vette át a második világháborúban a háborús Magyarországot. A 41 éves Márai mintegy leszámolt a háború rettenetében az egykori békés Magyarországgal és Európával. Ez a háború becsukott egy világképet. Valaminek vége van, nemcsak nálunk, sóhajt aggodalmak közt a fiatal író 41 évesen. Világméretű vírustámadást kellett s kell elviselnünk; ágyúk, tankok nem dübörögnek, ám mi, otthoni vagy idegenbeni magyarok szintén azt érezzük, amit Máray érzett, fontolgatott a négy égtáj meg a hazaszeretet szorításaiban. Ma felfüggesztett háborút élünk, egész Európa felkészülve a jövő háborúra. És ebben a készültségben Magyarország és egyben a szétszórt magyarság mindennapi főszereplő. Benne vagyunk nyakig abban az Európai Unióban, amelyben eddig sosem látott vakmerő könnyedséggel támadnak az áruló Unió minden fórumán. És ezt nem viszi a vírus!

Amit elvégzett Magyarország a koronavírus ellen, azt az Európai Parlament szemünk előtt veti a szemünkre, s szemétre. Kétségtelen kiáltanunk kell, hogy valami készül Európában ellenünk, magyarok ellen. Nem kell messzire visszamennünk hasonló állapotot keresve. A magyarságot a legolcsóbb és legalávalóbb támadások érik Románia felől, és hangsúlyozom, az államelnök részéről, minden kormányszerv és pártszelet támad bennünket, és hol van, ki fölírja panaszunk? Nem igaz, hogy Európa csendes, újra csendes. Mintha a földrész indított volna szándékolt és megfizetett támadást a magyarok ellen. Semmit se cselekedhetünk, amit elismernének. Iohannis kormányfő első és további dühében olyan modortalan modort engedett meg magának, amelyhez hasonlót a középkorban hallottunk, aztán a második világháború minden fejezetében, főként román részről. A pozsonyi csata (907. július 4–7.) hadiparancsa volt: Irtsátok ki a magyarokat! Akkor nem sikerült. Aljas, sunyi meg hazug módon mintha ugyanezt a hadiparancsot vállalnák ideiglenesen, az európai egyesült államok előparancsaként.

Nem akarjuk azt a változást, amelyet készítenek a nagy járvány végén. Ha van annak vége.  Kétségtelen, hogy a minden oldalról érkező támadás mind diplomáciai, mind üzletszerű magánszorgalmi kezdemények sorozataként, Soros György pénzügyi ötletei és csókos látogatáskái az unióban – egyenesen a pozsonyi csata hadparancsára tapadnak. Máray Sándor (1900–1989) nem volt jós, hanem százszor is értékesebb: hazafi. Menekült innen. Máig senki sem siratta olyan elszántan Európát s ott Magyarországot, mint ő. Mentse meg ez a mai nemzedék Magyarországot, Erdélyt!

Trianon a sarkunkban van. A pozsonyi magyar győzelem még odébb. A történelem szégyene máig a Trianonban magyar testekre szögezett béke, mely most lett Románia ünnepe. Mentsétek meg lelkeinket!