Mi leszek, ha nagy leszek?

A szakmákat bemutató sorozatunkban Bartha Zonga múzeumpedagógus mesél arról, hogy milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

A múzeumpedagógia múzeumi keretek között zajló oktató-nevelő tevékenység, mely ismeretátadással foglalkozik, és amelynek sarokkövei a múzeumi gyűjtemény és a múzeumban látható kiállítások. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a szakma életre kelti, felhangosítja a szellemi és tárgyi örökséget, élményszerűen továbbadja, és nem utolsósorban arra törekszik, hogy ez az örökség megmaradjon, tovább hagyományozódjon nemzedékeken keresztül.

Bartha Zonga számára a múzeumpedagógia ma már hivatás, de gyerekként másról álmodott.

– Kiskoromban, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, ha megnövök, csípőből azt válaszoltam: színésznő.

Pedig tévénk sem volt akkoriban, de a kézdivásárhelyi mozis élményeim nagy hatással voltak rám. Nagymamám szemében nem lehetett túl nagy ázsiója a színész mesterségnek, mert győzködött, hogy inkább legyek orvos, az mégiscsak nemesebb szakma. Aztán gondoltam, hogy hű maradjak az elképzelésemhez, de nagymamámat is megnyugtassam, ezentúl erre a kérdésre azt feleltem: beteg színésznő leszek. Aztán tovább élt az álom olyan értelemben, hogy sepsiszentgyörgyi középiskolát választottam, mert annyira szimpatikus volt az Osonó tevékenysége. Akkor már nem színészetről álmodtam, de nagyon jó érzés volt valahová igaziból tartozni. Sokat tanultam Salamon Andrástól, Márkó Esztertől, Fazakas Misitől a színház és színészek működéséről is, de elsősorban az emberségről, felelősségvállalásról, szeretetről szólókat tarisznyáltam fel magamnak a továbbiakra – magyarázta.
Korán kiderült, hogy jól bánik a szavakkal, szeretett olvasni, írni, képzőművészettel foglalkozni.

– Érettségi előtt állva többnyire tantárgyakban és nem szakmában gondolkodtam. Szőcs Torma Kati és Szaló Réka csodálatos angoltanáraim voltak, talán emiatt választottam az angol szakot, és amikor meghallottam, hogy Budapesten, az ELTE-n esztétika szak is van, menten felcsillant a szemem: ez pont nekem való. Végül angol bölcsész és nyelvtanárként, illetve esztétika szakos bölcsészként diplomáztam – tette hozzá.

Az, hogy végül hazakerült, és múzeumpedagógusként dolgozik, véletlenek sorának eredménye.

– Nem akartam Budapestet magam mögött hagyni, élveztem a zsongást, a nyitottságot, azt, hogy pörgött a szemem előtt a nagyvárosi film. Aztán egy párkapcsolatban hozott döntés hazavezérelt, és lázas munkakeresésbe kezdtem. Éppen szülési szabadságát töltötte az akkori múzeumpedagógus kollégám, és meghirdették az állást. Felvételt nyertem két évre, aztán itt ragadtam, ez a tizenkettedik évem a Székely Nemzeti Múzeumban. Az én múzeumpedagógiai működésem azonban elképzelhetetlen lenne a csapat nélkül. Elsősorban Vinceffy Orsolya múzeumpedagógus társamat szeretném kiemelni, akivel együtt szőjük terveinket, építjük a tevékenységeket. Ugyanakkor a szakember kollégáim is mindig bekapcsolhatók, és a sikeres programjaink mögött nem csak én állok, hanem mi mindannyian – mondta.
Munkája során gyerekekkel, fiatalokkal kerül kapcsolatba, és pedagógiai érzékének köszönhetően hamar megtalálja velük a közös hangot.

– A pedagógia sok módszert kínál arra, hogyan lehet lekötni a figyelmüket, a mai kiállítások pedig rendszerint interaktivitásra épülnek, mindig vannak „kütyük”, amikkel könnyebben párbeszédre lehet hívni őket. Az okos, tájékozott, tudásra szomjazó diákok adták az ötletet pár éve, hogy Múzeumok Éjszakáján gyerekek vezessék végig a látogatókat a múzeum kiállításain. Fantasztikus élmény volt látni, hogy az óvodás tárlatvezetőtől a gimnazista kurátorig, mindegyikük milyen körültekintő, alapos munkát végzett.

Arra a kérdésre, ha most lenne tinédzser, milyen szakmát választana, mosolyogva válaszolt.
– Még most sem vagyok benne biztos, mi lennék. Mindenképpen segítő. Olyan támasz, aki öröme az embereknek. Talán pszichológus, talán tanár, de az is lehet, hogy újra múzeumpedagógus.