Benyomulás

Az Ojtozi-szorosba merészkedtünk a minap, különösebb célunk nem volt, de megcsodálni a Kárpátok eme átjárójának szemgyönyörködtető vidékét mindenkor kaphatóak vagyunk. Azt tudtam, a hajdani határ szinte észrevétlenül csúszott megyehatárként egyre beljebb, nyilván, Erdély irányába, s ami a tegnap még a miénk volt, azt mára mások tudják magukénak.

Évekkel ezelőtt Ónfalván (Onești) az egyik, később hazatelepedett orvos mondogatta, hogy nincs is olyan messzire már Magyarojtoz, s a cserepeiről híres Gorzafalva példája is igazolja, hogy az elválasztó vonalak nagyon is tologathatók, sajnos, mostanában a mi kárunkra. A sósmezői katonasír, a hősök temetője a maga hét nemzetiségű számos elesettje sírhantjaival a bizonyítéka annak is, hogy az emlékezet is egyre szelektívebbé válik. A felirat szerint román, magyar, osztrák, német, svájci, zsidó meg orosz nevek mutatják, hogy az első világháború egyik legszörnyűbb csatahelyén ugyancsak nem válogatott a halál, s bár ellenségként néztek egymásra éltükben a szembenállók, a közös temető hirdeti, milyen felesleges is a valakiknek előnyére szolgáló vérontás.

Ezért is tűnik furcsának, hogy a már senkinek ártani nem tudó holtak emlékezete nem bírja meg a tisztelet jeleként felfogható soknyelvű feliratozást. Úgy tudom, nem is olyan régen még magyar és német nyelvű mondat is került az emléktáblára, a sírkereszteket övező kerítésbe beépített emlékműre, de a felújítás során a más nyelvű betűk eltűntek, lemaradtak. Nem is az a lényeg, hogy mennyien nyugszanak ott (egyébként nagyon sokan, közös sírban és egyéni sírokban egyaránt), nem a nemzetiségi arány a lényeges, hanem az elhunytak iránti tisztelet jelzése, attól függetlenül, milyen nyelvet beszéltek.

Sajnos, ennél is megrendítőbb volt az innen nem messzire található, felhagyott magyar temető látványa, amelyről immár csak azok tudnak, akiket véletlenül arrafelé visz gombászó kedvük. Vagy esetleg valamelyik (nem is olyan régi) ősük alussza ott örök álmát…