Hirmondo

Áder János elismerése

Áder János elismerése

Nagyon kevesen érik meg a százéves kort, egyike ezeknek az embereknek a kézdisárfalvi Máté Lajos bácsi. Ő a második világháború háborúban harcolt, hadifogságba esett, és ennek tiszteletére múlt héten megkapta az egyik legmagasabb kitüntetést, amit a magyar állam adhat.
A lovagkeresztet Tamás Sándor megyetanácselnök előterjesztését követően Áder János köztársasági elnök bocsátotta ki.

Máté Lajost és a jelenlévő családját a kézdivásárhelyi városháza részéről Derzsi Gyula alpolgármester kereste fel, jelen volt a háromszéki önkormányzat vezetője, Tamás Sándor, illetve a magas kitüntetést átadó csíkszeredai főkonzulátus vezetője, Tóth László főkonzul is munkatársaival egyetemben.
Az előterjesztés nem előzmény nélküli, hiszen a volt, de még életben lévő hadifoglyokra a figyelmet Iochom István kollégánk hívta fel, aki csokorba foglalta a visszaemlékezéseiket a Hadifogoly élet Nyugaton és a Szovjetunióban című dokumentumkönyvében. A veteránok közül ma már csak hatan vannak életben a megyében.

Hirdetés
Hirdetés

Az öregúr elérzékenyülve figyelte az eseményeket, ami egyfajta múltidézés is volt, hiszen a politikusok mellett jelen volt a hagyományőrző honvédek háromfős csapata: Szima Csaba a kézdivásárhelyi 24-es székely határvadász zászlóalj egyenruhájában, Préda Barna Zalánpatakról és Nyáguly Mátyás Árkosról, akik a tisztelegtek a veterán előtt, majd díszőrséget álltak.
Máté Lajos katonaéletét Tóth László elevenítette fel, kiragadva a legérdekesebb részleteket a volt magyar katona életéből.

Az 1920. augusztus 27-én Kézdisárfalván született Lajos bácsit 1941 őszén hívták be katonának Kézdivásárhelyre, a 24-es székely határvadász zászlóaljhoz, ahol tüzérként töltötte le a kötelező kétéves katonai szolgálatot. Amikor tartalékba kellett volna helyezzék, átirányították Marosvásárhelyre a leventeképző-táborba, ahol kiképző szerepet töltött be. 1943 őszén került oda, s a tél elteltével az oroszok már nagyon közeledtek. Onnan áthelyezték Szászfenesre, ahol tüzérképző-táborba került, miután Kolozsvárt nagy bombatámadás érte, odavitték eltakarítani a romokat, majd Nagyvárad volt a következő állomáshelye, ahol már hadi fegyverzettel is ellátták, majd ismét Szászfenes, aztán Torda következett, utána pedig egyenesen a front. „Három-négy nap huszonnégy ágyúval lőttük az oroszokat. Sikerült megállítani őket. Amikor parancsot kaptunk, hogy vonuljunk három kilométert előre, és ott foglaljunk el tüzelőállást, olyan oldaltámadást kaptunk, hogy amikor vége lett a támadásnak, a tizenkét ütegből már nem tudtak kettőt összeállítani.

Megkezdődött a visszavonulás Kolozsvár felé. Amikor a szászfenesi hegytetőn vonultunk, a messze hordó német ágyúk lőtték azt az útvonalat, ahol mi visszavonultunk. Elfoglaltuk a tüzelőállást, és visszalőttünk az oroszok felé. A német és magyar hadsereg már nagyon le volt gyengülve. Csak akkor tudtunk megállni, amikor az oroszok nem jöttek utánunk. Amikor jöttek, menekülni kellett. Elmentünk egészen Füzesabonyig, ahol a Tiszán a hidat előzőleg már felrobbantották. Engem a németek otthagytak a híd másik oldalán utóvédnek.

Nem szóltak, hogy fel fogják robbantani, s mi ottmaradtunk a másik parton.

Nem volt más választásunk, csónakokból készítettünk hidat, és azon mentünk keresztül a Tiszán. Eger felé indultunk. 1944. november 20-án Egerben ismét otthagytak utóvédnek, hogy a hadosztály tudjon kivonulni. Akkor már be voltunk kerítve. Este tizenegy óra körül hallottam, hogy valaki kiáltja: tüzérparancsnok, tüzérparancsnok! Azt gondoltam, engem kiáltanak, ezért visszajeleztem, hogy vegye fel a kapcsolatot velem. Esős idő volt. Azt kérdezte az illető tiszt, egy gyalogos százados, hogy én hol foglaltam állást. Amikor megmondtam neki, akkor azt a választ kaptam, hogy ő is a századját beosztja az út mindkét felére. Hoztak kocsányt és elszunyódtunk. Egyszer költenek, hogy keljek fel, mert baj van. Az oroszok úgy bekerítettek, hogy, amire észrevettük, már nem tudtunk tüzet nyitni rájuk. A várost is megszállták. Ötven méterre tőlünk megjelent fehér lovon egy orosz tiszt, aki a parancsnokkal akart tárgyalni. Felnyújtottam a kezem, és szépen szembe mentem vele. Volt két rongyos csillagom, de azokat levágattam, hogy ne legyen abból baj. Kezdett tapogatni, majd elvette a derékszíjamat és a pisztolyomat. Kérdezte tőlem, hogy tiszt vagyok-e. Mondtam neki, hogy nem vagyok tiszt. A belső zsebemben megtalálta a nagy bőrbukszámat. Az teli volt fényképpel. Katonaképek is voltak. Kaptam egy nagy pofont. Ha gyenge lettem volna, el is esek az ütésétől. A lábamon tiszta új bilgeri csizma volt. Csizmát cseréltünk, az ő rossz csizmáját adta nekem, tőlem pedig elvette a bilgeri csizmámat. Az ő csizmája két-három számmal is kisebb volt, mint az én lábam. Nem tudtam felhúzni. Fogságba kerültünk” – emlékezett vissza a fogságba kerülésének előzményére Máté Lajos Iochom István könyvében. Az idős honvéd egészen 1946 karácsonyáig volt a Szovjetunióban, az ünnepek alatt, gyógyíthatatlan betegként tért Sárfalvára haza, fél tüdője el van meszesítve.

Az ünnepségen a fia, Máthé Benedek is szólt édesapjáról. Elmondta: nem apa–fia kapcsolat van közöttük, a veterán barátjaként nevelte, adta át élettapasztalatát. A veteránnak a magyar hazáért tett szolgálatát Tamás Sándor elnök oklevéllel, a főkonzul pedig lovagkereszttel és az Áder János köztársasági elnök által aláírt adományozó levéllel köszönte meg.

Hozzászólások