Útban a fény felé

Családtagok, pályatársak, kulturális intézmények vezetői, a szellemi és művészeti élet képviselői, valamint tisztelői gyűrűjében helyezték örök nyugalomra Bogdán László (1948–2020) József Attila- és Márai Sándor-díjas író, költő, újságíró, műfordító, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia tagja hamvait vasárnap, a sepsiszentgyörgyi Vártemplom temetőjében emlékére állított kopjafa tövébe.

„Egyszer majd szívére ölel a rend / elzokogjuk utolsó halotti beszédünk / és beállunk a sorba.” – idézett Bogdán László első, nyomtatásban megjelent (1968), Halotti beszéd című verséből Ruszka Sándor kézdivásárhelyi református tiszteletes, aki családtagként kötelességének érezte, hogy a végső búcsún ő emlékezzen és emlékeztessen néhai nagybátyjára.

Bogdán Lászlót egész életében foglalkoztatta a „ki vagyok én” kérdése, így írói munkásságát is az erre adandó helyes válasz keresésének a jegyében fejtette ki. És erre vezethető vissza „iszonyatos” olvasószenvedélye is, amely kivételes emlékezőtehetséggel társulva a tudás élő kútfőjévé tette. Jómaga 51 verses és szépirodalmi kötettel gazdagította nemzetét és az emberiséget – tudhattuk meg a lelkipásztortól.

„Bogdán Lászlóval bármiről lehetett beszélgetni, és Bogdán László bármiről tudott írni. Nemcsak egy kivételes képzelőerővel megáldott, tehetséges író ember, egy rendkívül sokoldalú értelmiségi volt, hanem hatalmas tudású új­ság­író, publicista is” – jelentette ki Farcádi Botond, a Háromszék napilap főszerkesztője immár néhai munkatársáról.

Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója, intézményvezetőként és szobrászként, valamint a Magyar Művészeti Akadémia képviseletében egyaránt megköszönte az általa „háromszéki képzőművészek mentorának” nevezett Bogdán László kultúrát felkaroló és népszerűsítő munkásságát. Ugyanakkor rámutatott, hogy „csak a hús-vér embertől veszünk most búcsút, mert amit megalkotott, az örök, hiszen könyvei a polcainkon találhatók, és azokat felütve egy pillanat alatt bekerülünk az ő csodálatos világába.”

Bogdán Lászlóhoz sűrűn szőtt, szenvedélyes vitákkal és éjszakába nyúló beszélgetésekkel tarkított kapcsolat fűzött. Az ő születés-, illetve az én névnapomat követően, március 9-én ebben az esztendőben is összefutottunk, és megültük közös ünnepünket. A hamarosan nyakunkba szakadó vírusjárvány, valamint az ezzel összefüggésbe hozható hirtelen távozása miatt ez volt az utolsó alkalom, hogy szót válthattunk egymással. Megajándékozott A katona és a démon címet viselő, még nyomdaszagú óriásregénye egy példányával, amelynek első oldalára a következőket írta: „Zolinak ajánlom a régi barátsággal ezt a rémtörténetet eszelős korokról, az orosz rulettről, az exkluzív bárokról, a román börtönökről, a fényvilágról, ahová a test földi vonulásának befejeződése után, a lélek fényként kerül. S vannak kutyák, nők, hipnotizőrök és szemek. Mozgásban van minden, megy az élet – a kérdés hová?” Laci, vajon te megsejtetted-e, mielőtt útra keltél volna az örökkévalóságba? Isten veled!