Nem volt könnyű élete

Százegy év sok idő, főleg ha az érintett harcolt a második világháborúban, négy évet pedig hadifogolyként húzott le a Szovjetunióban. A sok keserűség mellett azonban kárpótolta az idő, szép családdal áldotta meg a Teremtő a lemhényi Tódor Antalt, aki pár napja lépett élete második évszázadába. A szépkorú bácsit a kézdivásárhelyi önkormányzat is felköszöntötte.

Kétlaki életet él Anti bácsi – akit Tódor doktorként is ismernek a falusfelei, hiszen állategészségügyi káderként dolgozott –, ugyanis egy hónapot Lemhényben tölt, egyet pedig Kézdivásárhelyen. Persze, a békebeli időkben űzte ezt a „mesterséget”, hiszen a kitűnő szellemi frissességnek örvendő, mosolygós, vidám öregúr megjárta a második világháború poklát, ezért a hónap első felében Áder János köztársasági elnök kitüntetését is átvehette. Pár napja ismét ünnepelt, az 1919. augusztus 17-én született bácsit a kézdivásárhelyi önkormányzat részéről Bokor Tibor polgármester, illetve szülőfalujának, Kézdialmásnak korábbi elöljárója, Molnár István is felköszöntötte unokája oroszfalvi lakásán.

Anti bácsi Iochom István kollégánk Élet a csipkésdrót mögött című könyvében így mesél életéről: „1940-ben eljött az idő, hogy katona legyek, december 2-án besoroztak a 24-es hegyivadászokhoz Kézdivásárhelyen. Három évig voltam katona. Amikor letelt a katonai szolgálatom, visszahívtak a frontra, a Mogyorós-tetőre vittek, ahol lövészárkokat kellett ásnunk. Másnap ott kellett hagyni mindent, mert az oroszok már Bereckben voltak. Onnan az Aklos völgyébe vezényeltek bennünket. Azt a helyet is Mogyorós-tetőnek hívták, ott is lövészárkokat ástunk.

Amikor elvégeztük, az oroszok már Szentsimonban voltak. 1944 augusztusában lehetett. Tovább kellett haladni, minden felszerelésünket, az ágyúkat is beleértve otthagytuk a muszkáknak. Nagysajóra kerültem, ahol lovas hírvivőnek képeztek ki, de én tulajdonképpen azelőtt is az voltam. A lovas hírvivés mellett az akna kezelésére is kiképzést kaptam. A harc nem kedvezett számunkra, hiszen az oroszok nagyon sokan voltak. Azután nagyon sok helyen megfordultam, nem is tudom felsorolni, annyi helyen voltam.

Kikerültem Kassára, ahol tiszta új egyenruhát és egy sárga színű lovat is kaptak. A szíjazatom is sárga volt, akárcsak a lovam. 1945. január 18-án estem fogságba. A muszkák bekerítettek, mese nem volt, megadtuk magunkat. A kozák kölykök összeverekedtek a lovamért, s még a ruhámat is elszedték, és mást adtak helyette. Két ujjas tetű volt a ruhánk nyakán. Onnan Lengyelországon keresztül, a hegyeken át vittek magukkal az oroszok. Hó volt mindenütt. Alig tudtunk menni, egy sorba menegettünk, mint a libák. Tíz kilométert gyalogoltunk Szalogig, ahol bevagoníroztak.”

Négy évig volt hadifogoly. Néhány visszaemlékezését a vendégekkel is megosztotta, majd elkoccintott egy pohár pezsgőt. Kis unokái a Tavaszi szél vizet áraszt dallal örvendeztették meg, ő pedig régi katonadalokból énekelt el néhány strófát. „Adja az Isten, hogy más is megérje ezt a kort egészségesen” – köszönte meg a gratulációkat az ünnepelt, akinek háta mögött hagyományőrző huszárok álltak díszőrséget.