Mi leszek, ha nagy leszek?

A szakmákat bemutató sorozatunkban Virág Imola, a Háromszék Táncegyüttes tagja mesél arról, hogy milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Azt hiszem, igaz a mondás, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert teljesül. Gyermekkori álmaimban ott lebegett a színpad, a rivaldafény, az utazás, egyértelmű volt, hogy színésznő leszek. Aztán jött egy nagyon zsenge szerelem, a néptánc – emlékezik Imola.

Mikós diákként tagja volt a Péter Albert vezette népi együttesnek, majd a Tilinkával gyűjtőutakon vett részt, s lassan a műfaj elkötelezettjévé vált.

– Egyre sűrűbben csendült fel autentikus népzene, egyre tisztább mozdulatokat lehetett látni a színpadon, egyre több adatközlő fordult meg a táncos alkalmakon. Valami mélyről fakadó bizsergés elindult bennem, és éreztem, hogy nincs visszaút. Közben a mostani Folker (volt Tilinka) együttes zenészeivel folyamatos gyűjtőutakon vettünk részt, csodás élmény volt olyan apró csángó magyar falvakba visszajárni, ahol még a hétköznapokon is népviseletben jártak, a falusi mulatságokon szívtuk magunkba a gyönyörű táncokat, a falusi embert a saját miliőjében láttuk mulatni, dolgozni, létezni. Erdély-szerte csángó táncházakat tartottunk, amit tanultunk, azt adtuk is tovább – magyarázta

1997-től a Háromszék Táncegyüttes tagja, és ezzel új fejezet kezdődött az életében.

– Rengeteg hiányosságot kellett bepótolnom, nem volt egyszerű 23 évesen a balett alapjaival ismerkedni, kalotaszegi legényes pontokat egyik napról a másikra begyakorolni, napi 6–8 órát izzadni a próbateremben, izomfejlesztő gyakorlatokat darálni, és mindeközben mosolyogva színpadra állni. Mindennapos jelenség volt az életemben a fájdalom, sérülés, húzódás, izomláz. De az akkori tánckar rendkívüli ösztönző erővel hatott rám, barátokra leltem, és ott találkoztam a párommal, Virág Endrével, akivel már 22 éve együtt táncolunk át az életen – tette hozzá.

Abban az időben kezdett kialakulni a mostani Háromszék arculata, a tiszta folklór mellett egyre nagyobb teret kaptak a táncszínház jellegű előadások. Mérföldkő volt az együttes életében a Bocsárdi László rendezővel való közös munka, aki 2001-ben színpadra vitte Lorca Vérnászát a Tamási Áron Színház és a Háromszék táncegyüttes koprodukcióját.

– Fantasztikus képzést kaptunk előtte, intenzív színésztréning, kontakttánc, és ami számomra a legmaradandóbb élmény, az a szakmai alázat felismerése olyan idős színészek szemében, mint Molnár Gizi néni, akivel volt szerencsénk együtt dolgozni. Itt éreztem meg a színpad szakralitását, és azt a fajta felelősséget és tiszteletet a közönséggel szemben, ami nélkül nem érdemes színpadra állni. Ezeken az előadásokon minden hangnak, minden mozdulatnak, minden tekintetnek súlya van. Az ilyen típusú előadások állnak közelebb a szívemhez. De meg kell említenem a táncos-barangolós folklórműsorokat és a gyermekelőadásokat is. A humor sem hiányzott a színpadról az évek során, ilyen a Könczei Árpád rendezte Banda című táncszínház. Az eredeti szereposztásban még fiatal szűzlányt játszottam, de akkora szakmai és közönségsikernek örvendett az előadás, hogy hét éve tartjuk műsoron, egy kis változással a szerepemet illetően, a szűzlány azóta örömanyává változott. Igen, 23 éve táncolok itt, és most már én vagyok a legidősebb a csapatban – mondta.

A legnagyobb motiváció számára a közönség hálája és elismerése, de a turnékkal járó távollétet nehezen viseli.

– A sok utazás fiatalabb korban még nagyon bulis tudott lenni, azonban anyaként már nagy próbatétel. Nimród fiam megszokta és elfogadta ugyan, hogy hetekre eltűnök az életéből, de megszeretni nem tudta. Én sem. Aztán hazaérkezem egy hosszú útról, és habzsoljuk a fiúkkal az együttlétet, kivonulunk a vidéki házunkba, beleolvadunk a természetbe, újjászületünk, feltöltődünk, ismét erőre kapok a folytatáshoz – mesélte mosolyogva.

Férjével 14 évvel ezelőtt indították útjára a Százlábú néptáncegyüttest, mely azóta többgenerációs mozgalommá nőtte ki magát, 150 gyerekkel, fiatallal foglalkoznak.

– A cél az volt, hogy olyan közösségek szülessenek meg, amelyeknek az összekötő ereje a néptáncból fakad. Ez eddig várakozáson felül sikerült. Most is egy olyan homogén aranycsapatot búcsúztatunk, akikkel bejártuk a fél világot, és nyugodt szívvel engedjük őket ki a nagybetűs Életbe, mert mindannyian briliánsan vizsgáztak tanulás, becsület és emberség terén. Tudom, hogy ezek életre szóló kapcsolatok, és bár szétszóródnak a nagyvilágban, itthon, nálunk mindig otthonra lelnek – hangsúlyozta Virág Imola.