Lírai nudizmus

Mindig örömre ad okot, ha újabb kötetet tehetünk fel az erdélyi magyar szépirodalom könyvespolcára, Dimény H. Árpád második versgyűjteményének pénteki bemutatóján viszont arról is meggyőződhettünk, hogy az nem állókincs: érte nyúlnak, olvassák, megvitatják.

 Sietünk „temetni” az olvasást, a verseket még inkább; erre is rácáfoltak a rendezvényen, ugyanis a szerző és méltatója, dr. Deák Ferenc magyartanár mellett négy középiskolás diák is részt vett a bemutatón: Dobri Anita, Marthi Szilárd, Molnár Balázs és Voloncs Attila a kötet jó ismerőiként választottak egy-egy verset felolvasásra, amelyek kapcsán aztán kérdéseket tettek fel.
Üdítő volt hallani, hogy önálló, szép gondolatokat fogalmaznak meg, amelyeket választékos nyelvezettel, gazdag szókinccsel elő is képesek adni a hallgatóságnak. A szerzővel folytatott beszélgetésüktől vált rendkívül élővé és hitelessé az esemény, valóban meghozta a hallgatóság kedvét, hogy maga is megismerkedjen Dimény H. Árpád soraival. A fiatalok úgy vélték, a versek a „lírai nudizmus” kifejezéssel is illethetők, olvasásuk „lelki önvizsgálatra kötelez”, azonosulunk a gondolatokkal, vívódásokkal, „egyensúlyt teremtenek az egyensúlytalanságban”, oly módon, hogy ezzel egyidőben „kimozdítanak a komfortzónánkból”.
Dr. Deák Ferenc úgy fogalmazott: az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kötet „világtengely”. A szerző „egy magánmitológiába helyezkedik, amelynek meghatározó szereplői a családtagok, ugyanakkor verseiben önmagunkat is olvassuk; az intimitás szentsége, a teljesség isteni csodája jelenik meg azokban, tisztaság van az erotikus sorokban is. Az örök férfi és nő alakja bontakozik ki, sorsképeikben látjuk a hétköznapokat, a krízishelyzeteket, miközben a szerző az önismeret felé vezető úton halad. Magánéleti, házassági líraként lehetne meghatározni, bár ez a fogalom kevés a kötet leírására, amelyben a korábbi Apatológia apa-képe is továbbnemesedik egy atya-képpé.”
Dimény H. Árpád elmondta: olyan biztonságos teret teremtett önmaga számára, ahová el lehet vonulni a hétköznapokból, ahová be lehet menekíteni mindazt, ami értékes, amiből építkezni lehet. Nem az a típus, aki könnyen tud beszélni érzelmeiről, sérelmeiről, ezért ezt versben teszi meg, de olyan „nyelvvarázst” teremt mindehhez, amitől a tartalom univerzálissá válik.
Az is felmerült: a költő a verseiben levetkőzteti önmagát és minket is, ám vajon van-e olyan, hogy túlzott őszinteség? Erről úgy vélekedett: egy vers születésekor nem merülhet fel ez a kérdés, fontos volt, hogy ezek a sorok éppen így, ebben a formában szülessenek meg. Ezzel együtt tudni kell, hogy a költő mindig bűvész is egyben, az olvasó nem tudhatja, mi a valóság a versekben, és mi a fikció.
A Titoktalanítás és Őszintétlenség című költeményeit határozta meg a kötet programverseiként, és műhelytitkokat is elárult a hallgatóságnak: nagyon hangos zene mellett ír, és kedvenc szerzőinek sorai is kellenek ahhoz, hogy formába öntse mindazt, ami megfogalmazódott benne. A kötet címéről – Levelek a szomszéd szobába – szólva kifejtette, az Apatológia harmadik ciklusában kezdte el használni ezt a formát, akkor édesapja képzeletbeli leveleit írta meg, így „adós” volt a sajátjaival, amelyeket feleségének, múzsájának címez, a kötet ajánlása is Orsolyának szól.
Bár az eredeti szerkesztési elv az volt, hogy a kötet felépítése ne legyen azonos az előzőével, mégis így alakult ki a struktúra, három ciklusra osztották a verseket, ám van kapcsolódási pont, olyan szál, amely végigvonul és egységbe foglalja a verseket. Aki elolvassa, az rátalál, tette hozzá a szerző.