Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Ki tudná megmondani, mi az, amire mindenki csak szépen emlékezik? Közös sorsunk? Esetleg személyes boldogulásunk? Ám hol is van a boldogság mostanában? Erre keressük a választ mindannyian, akik érzünk és gondolkodunk, erre keresték a választ mindenkor a nagyok, és akik értettek hozzá, meg is fogalmazták, papírra vetették.
És kiderül, ezeket felidézve, hogy ahányan vagyunk, annyifelé keressük a szépséget, eltelt éveinkre visszatekintve ki-ki a maga módján idézi fel azt, ami számára rendhagyónak bizonyult. És nem csupán a jóság jut eszükbe, de talán sokkal inkább a gond, a kiszolgáltatottság, a szenvedés és nyomorúság.
Mostanában elég sok visszaemlékezést olvastam, szépirodalmat meg hevenyészve, kevésbé igényesen megfogalmazott írásokat, nyomtatott könyveket és kéziratokat. És mindenik esetében belém hasít a felismerés, megszilárdul bennem a meggyőződés: biztatnunk kell egymást, biztatnunk a sok mindent megért és átélt embertársainkat, hogy örökítsék meg örömeiket és bánataikat, amelyek az idők során őket vidították vagy keserítették.
Hajdanán Erdélyországban a szükségszerűség szülte az úgynevezett emlékiratok összeállítását, leginkább saját védelemre íródtak ezek a feljegyzések, s akkori szerzőik talán nem is gondolták, milyen szolgálatot tesznek és tettek az utókornak az őket is érintő cselekedetek lejegyzésével. Mostanság immár nem kell védekezniük a saját történeteiket feljegyzőknek, inkább azt akarják, hogy az utánuk következők megtudják, megismerjék az igazságot, legyen az szenvedésről szóló vagy elégtételt szolgáltató.
Hivatásomból eredően kiemelt helyet próbáltam kivívni az ilyen önéletírásoknak, pályaemlékező alkotásoknak, abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy csak az marad meg rólunk, amit leírunk. Milyen megrázó volt végigolvasni Szőcs Dániel orvos vagy Incze Pál tanító háborús emlékeit, mennyire érdekes a háborús eseményeket szinte napról napra végigvezető, a minap kezembe nyomott kézirat. Nem feledkezhetem meg az uzoni Ráduly Irénke nyugalmazott tanítónő tanulságos életfolyamáról sem, a szigorúan a család részére megírt kéziratos könyvéről, amelyről érdemes lesz egyszer részletesebben is szólnunk. Bátorítok hát mindenkit, akinek valamennyire is érdekesnek tűnik saját sorsának továbbadása, próbálja azt papírra vetni, megörökíteni.