Búcsú a Színpadmestertől

Szomorúan tapasztaljuk, hogy az utóbbi időszakban egymást érik a halálesetek színházunkban, melyek mindegyike lezár egy fejezetet az intézmény történetében. Ezúttal a díszletező stáb három éve nyugalmazott vezetője, Veres János színpadmester távozott, aki az elmúlt ötven év alatt a sepsiszentgyörgyi színház minden díszletét cipelte, szegelte, kötözgette, aki százezerszer végigjárta a színpadot, felmászott a zsinórpadlásra a megfelelő játékterek kialakítása érdekében. Mindig csendben meghúzódott a háttérben, de az egyik alapemberünk volt, aki utolsó leheletéig hűségesen szolgálta színházunkat.

1969-ben szerződött a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz, tizenhét éves korában. Kezdetben asztalosinasként dolgozott, de Dukász Anna igazgató nagyon megkedvelte, így néhány hónap után átkerült a színpadi személyzethez. Akkor ragadt rá a Jancsika név, a munkatársak közül sokan máig így szólították. A színház volt az első és utolsó munkahelye, innen rukkolt be katonának, ide tért vissza, miután leszerelt. 1981-től 2017-es nyugdíjazásáig ő volt a sepsiszentgyörgyi színház színpadmestere, akinek mindig sikerült megtalálnia az egyensúlyt a művészi törekvések és gyakorlati megvalósíthatóság között, aki felettesei és beosztottjai felé egyaránt eredményesen kommunikált. A munkában határozott, szigorú, erélyes vezető volt, munka után fesztelen, jó kedélyű, közlékeny bajtárs. Nem csak vezényszavakkal irányította kollégáit, hanem elöl járt jó példával, a legkeményebb munkából is mindig kivette a részét.

A színháznál is jobban szerette a családját, de szerencsés helyzetben volt, mert ez a kettő összefonódott az életében. A felesége ügyelő, akivel együtt jártak dolgozni, együtt beszélgettek a próbák szüneteiben, együtt turnéztak a társulattal évtizedeken át. A lányuk irodalmi titkár a kolozsvári színháznál. Ahol sok ember dolgozik és a munkakörök néha átfedik egymást, nem ritka a feszültség a kollégák között, de Jancsika és felesége olyan erős szövetséget alkottak, melyet sosem tudott kikezdeni a munkahelyi stressz vagy a rosszindulat. Sőt, az ő házastársi kapcsolatuk hosszú időn át nagymértékben hozzájárult a Tamási Áron Színház színpadi stábjának jó működéséhez.

„Sokkal idősebb volt nálunk, de jó erőben volt. Amikor 4–5 előadással turnézunk, néha alig alszunk, mert éjjel, előadás után bontjuk a díszletet, s másnap reggel építjük a másikat, hogy előadás előtt még tudjanak próbálni a színészek. Egy ilyen turné vége felé, egy hajnalban, díszletbontás után leültünk egy percre az öltözőben, s mindenki úgy el volt fáradva, hogy aludtunk el a széken. Csak ő volt friss és jókedvű, egyfolytában beszélt. Amikor elhallgatott, egyikünk a lábát fájlalta, a másik a vállát… Ő nem panaszkodott, pedig ugyanannyit dolgozott, mint mi. Én nem tudom, honnan vette az erejét. A végén már beteg volt, de akkor sem engedte, hogy helyette dolgozzunk…” – emlékezik rá az egyik munkatársa.

Ötven év színházi szolgálat után kijárt volna neki a jól megérdemelt pihenés, de a nyugdíjas kor örömeit nem élvezhette sokáig. 2016 óta harcolt betegségével. Azóta többször is úgy tűnt, sikerült megnyernie a harcot, de végül mégiscsak alulmaradt. Már halálos betegen is csak a színházról beszélt, kereste a füzetét, turnéra készült, próbálta megoldani a rendező kérését. Egy olyan színházi emberrel lettünk szegényebbek általa, amilyennel ritkán lehet találkozni manapság. Ha van színház odaát, Jancsika már biztosan ott áll a színfalak mögött kis fekete füzetével a kezében.

Emlékét megőrizzük, szakmai tudása, tapasztalata, tanácsai hiányozni fognak számunkra.

(A Tamási Áron Színház társulat)