Egy sírig tartó szerelem

Józsa Irén kézdivásárhelyi tanárnő neve nem ismeretlen a kultúra- és irodalomkedvelők körében, hiszen számos rendezvény megnyitójának hangulatát tette magasztosabbá szavalatával, beszédével. Józsa Irén mindig az irodalom, a művészet bűvkörében élt. A tanári pálya mellett még a színészeti főiskolában is gondolkodott, de úgy érzi, mégis a tanári pálya volt az igazi. Vele beszélgettünk.

– Hogyan emlékszik gyerekkorára?

– Csodálatos volt, tele szeretettel a régi, jó hangulatú, barátságos Marosvásárhelyen, mely akkor Erdély magyar kulturális fővárosa volt, sajnos, ma már sérült a lelke. Talán most újra lehetősége nyílik, hogy visszatérjen régi önmagához!

– Miért pont a tanári pályát választotta? És miért pont a magyar–francia szakot?

– Azért választottam a tanári pályát, mert úgy gondoltam, hogy sosem lehet unalmas vagy szürke feladat továbbadni e két nyelv és irodalom iránti szeretetet mindig más és más nemzedékeknek. És valóban, nem volt unalmas, amúgy a diákok mindig ügyelnek arra, jó és rossz értelemben is, hogy a tanár ne unatkozzék órán.

– Melyiket szereti jobban a két nyelv közül?

– Ez pont olyan, mintha egy anyától azt kérdezik, hogy melyik gyerekét szereti jobban… Két nehéz, nagyon logikus, gazdag, izgalmas nyelv, mindkettő alkalmasnak bizonyult a maga nem mindennapi, kiemelkedően értékes kultúrájának nyelvi megformálására.

– Ha meg kellene fogalmaznia egy mondatban a hivatását, hogy hangzana?

– Egy sírig tartó szerelem a maga boldog pillanataival, csalódásaival, kínjaival.

– A tanári pálya mellett még milyen tervei voltak?

– A színészet, de talán a tanári pálya volt az igazi. Az osztályban a tanár, amikor sikerül neki, főszereplő, bár „semmi sem tökéletes”, ezt már a róka is megmondta a Kis hercegben. Kézdivásárhely megadta számomra a lehetőséget a gyakori versmondásra, a Népszínház a szereplésre, az iskola pedig, hogy én adjak alkalmat és kedvet a diákoknak, hogy színpadra léphessenek.

Természetesen mindig munkatársaimmal együtt!

– Mióta tanít, és hol tanított az évek során?

– Talán túl hosszú ideig tanítottam: nyugdíjazásomig a Nagy Mózesben, majd a Turóczi Mózesben, s az idén volt egy rövid beugrásom a Petőfi Sándor Általános Iskolában. Nem untam meg, de úgy érzem, unalmasabbá váltam.

– Mit tanácsolna ma egy pályakezdő tanárnak?

– A pályakezdő tanárnak, ha nem kényszerből választotta ezt a pályát, azt mondom, hogy a diák mindig érzi, ha egy tanárnak szenvedélye a maga tantárgya, s ezt a szenvedélyt kell átadni a tanulóknak, mert akkor szívesen tanulnak meg olyasmit is, ami mellett másként lehet, hogy elmennének az életben.

– Részesült kitüntetésekben pályája alatt?

– Igen, nagyon meghatott, amikor megkaptam a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség Ezüstgyopár díját.

– Mi a legnagyobb álma?

– A legnagyobb álmom az, hogy az emberek visszatérjenek a normális élethez, a normális kapcsolatokhoz, és akarjanak normálisak, lenni.

– Mi a tanárnő kedvenc színe?

– Nehéz kérdés, mert a világ olyan színes, kár lenne válogatni belőle, de ha mégis, a rozsdabarna, mert árnyalatokban gazdag, az ősz hangulatát őrzi.

– Sportolt-e gyerekkorában?

– Amióta az eszemet tudom, mindig verset mondtam már gyerekkoromban is, különösen nem sportoltam, de imádtam, és most is szeretek úszni, túrázni.

1951. június 12-en született Marosvásárhelyen, ahol édesapja a Művészeti Líceum magyartanára, édesanyja pedig festőművész volt, ez az indíttatás határozta meg a pályáját és életét. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte, majd Kolozsváron magyar–francia szakon diplomázott, ezt követően Kézdivásárhelyre, a Nagy Mózes Elméleti Líceumba került tanítani.