Ragyogó nappal innenső partján

Nagyon sok kérdést hallani Európában még ma is, amikor templomokban, kocsmákban, kávé- meg színházakban tilos a gyülekezés. Az az élő tömeg, mely megbűnhődte már a múltat és elkezdte élni a jövendőt, égbe kiáltó kérdések százait teszi fel, hátha bevilágít elméjébe valami e titokzatos, gondolkodásra megtiltott vagy képtelen jelen állapotban. Soha ilyen fagyos nem volt a békésnek hazudott jelen az emberekhez. Szótlan szószegők, kiknek hazugság volt minden szava akkor is, amikor egek szakadtak darabokra, ma is arany pénzben mérik a szót s annak igazát.

Fagyban állunk a dermedve, ragyogva virradó nappal innenső partján. Már nem félek, hát a cinegéimet (egy hete, hogy hazaérkeztek hozzám az orgonabokorra) és unokáimat egy mosoly mögött biztatom némán, lakják be békésen az előttük levő decembereket. És ha lehetséges… velem.

Jól aludtam, hiszen egyedül vagyok, egy lélek se jár az utcákon, a cinegék csipkedik a friss magot. Nem kérdeznek, sürögnek a mában, kevéske hó van a városon, de az orgonabokor otthonos. Magam az ablakon belül, mozdulatlanul. Szerre megidézem öt alvó unokám arcát. Simogatnám szerre szeretettel, de most elégedett vagyok a magam csendjével. És gazdag is vagyok, Istenem! Azt hiszem, mindenki boldog, aki nincs velem. Pedig értük, az én százmilliónyi alvóimért hinteném magvakként a sok lenyelt kérdésre a választ.

Fagyos decemberben olyan egységesek vagyunk, minden ajtón és ablakon, háztetőn kopoghat a tavasz, igenis nyíltan, nyitott tenyerekkel és lélekkel talál itt kérdéseivel a legközelebbi tavasz. A sunyi fagyot belakja mindig a jövendő üzenete, háztetőtől talpig hazai ég alatt s föld fölött állván. Kinek van joga ebben a csendben és itt a jövő tavaszt feltételes módokkal acsargatni? Merjünk mély lélegzetet venni mozdulatlanul, két méterre a megérkezett, idei cinegéktől. Az áldás egyetemesen és egyedül méltó az emberi mindenség megérintésére, amikor ablakokat nyitogat mindenütt a remény a szemünk előtt.