Kései sirató

Furcsa, de a jó nekrológból, ha későre is, de sok mindent megtudunk a távozóról. Nem tudtam Zsuzsáról, hogy számos külföldi kiállítása volt, hogy sok városban élnek a festményei, pl. Budapesten is. Zsuzsát mindig irigyeltem, elsősorban a fizikai szépségéért, megmaradt bennem, hogy a szemét mindig szépen ívelte, kihúzta.

Mindig okosan beszélt, kimért volt: díva. Egyszer egy absztrakt, stilizált női alakról kérdeztem a véleményét, a válasza az volt: „kommersz”. Ez is megmaradt.

Nem tudtam, hogy sok iskolában tanított, és neki is „idegen” volt az elején Kézdivásárhely (akárcsak nekem). Együtt kezdtük itt az Életet, a fiatalságunkat, s Svejket. Irigyeltem a tehetségét, a teljes életét, amibe belefért a siker, a család. Énkép – színek és évek –, ahogy Kaffka Margit mondaná.

Tudom, milyen az út az elmúlásig! Sok temetésen vettem részt, sajnos, nagyon fiatalon is, de valahogy a Zsuzsa temetése juttatta eszembe, ezért kimondom: meg kell halni.

A Vetrók nagyok voltak, és nagyok… András! „Irigyeltem”, hogy művésztársak, -lelkek vagytok, akik szakmailag és emberileg tudjátok megérteni, megérezni, stimulálni egymást. Egy jelenkori magyarországi festő az mondja: a festészet szakma, az eladás művészet. Kommersz!

Kívánom, hogy megtaláld az „én-egyensúlyt”. Tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz, de lehet, hogy nem lehetetlen.

Marquez író állítja: „Az élet pokol, de isteni”. Az élet nem azt jelenti, hogy túléljük a vihart, hanem hogy tudunk táncolni az esőben.

Egy végtelen kedd emlékére,

Simó Erzsi tanárnő, Kézdivásárhely